Íme a történet befejező része, amely kibontja a rejtélyt, a családi drámát és a csattanót:
Marcos arca krétafehérré vált. A levegő megfagyott a nappaliban. Laura tekintete felváltva pásztázta a férjét, az anyósát, Teresát, és sógorát, Álvarót. A papíron lévő kézírás összetéveszthetetlen volt: Marcos szétfolyó, szögletes betűi, amelyeket éveken át látott a családi költségvetési feljegyzésekben vagy a bevásárlólisták szélén.
— Milyen adósságról van szó, Marcos? — kérdezte Laura újra. A hangja nem remegett; a korábbi pánik helyét átvette egy hideg, éles tisztánlátás.
Marcos megköszörülte a torkát, próbált közeledni hozzá, de Laura egy határozott kézmozdulattal megállította.
— Hallgatlak — mondta Laura, miközben a telefonját szorosan a kezében tartotta. A vonal túlsó végén a diszpécser hangja hallatszott: „Hölgyem? Még ott van? Úton van a járőrkocsi.”
— Mondja meg nekik, hogy tévedés volt! — sziszegte Teresa, és kinyújtotta a kezét a papírok felé. — Ez családi ügy, nincs semmi keresnivalója itt a rendőrségnek!
— Dehogy tévedés — felelte Laura, majd a telefonba szólt: — Igen, itt vagyok. A cím pontos. Kérem, siessenek, mert az illetéktelen behatolók megtagadják a távozást. — Ezzel megszakította a hívást.
Álvaro gúnyosan elnevette magát, bár a szemében látszott a félelem.
— Azt hiszed, kideríthetsz bármit is? Ez a ház a testvéremé is! Joga van azt behívni ide, akit csak akar!
— A ház a szüleim öröksége volt, Álvaro — vágott vissza Laura. — A tulajdoni lapon egyedül az én nevem szerepel. Marcosnak csak haszonélvezeti joga lett volna, ha… ha nem követi el ezt a nagy hibát.
A titok feltárul
Marcos végül megtört. Leült az egyik félig összeállított kanapéra, és a fejét a tenyerébe temette.
— Nem volt más választásom, Laura — suttogta. — Álvaro cége tönkrement három évvel ezelőtt. Nemcsak a saját pénzét veszítette el, hanem olyan emberekét is, akikkel nem lehet viccelni. Uzonos kölcsönök, magánhitelezők…
