A múlt árnyai a márványon
Julian gúnyos mosolya lassan leolvadt az arcáról. A szemei megakadtak azon a vastag, sötétkék irattáskán, amelyet a felesége, Nora – vagy ahogy ő eddig ismerte, a „csendes háziasszony” – most olyan magabiztos mozdulattal húzott elő a táskájából, mintha csak egy banki igazolást mutatna fel.
– Mi… mi ez? – kérdezte Julian, és a magabiztossága mögött hirtelen áttört egy bizonytalan, rejtett félelem. – Ne játssz itt a drámával, Nora! Aláírod a papírokat, elviszed a ruháidat, és vége. Nem fogsz semmit sem elérni ezekkel a papírokkal. Az ügyvédeim holnap reggel befagyasztják az összes számládat.
Selina – aki eddig magabiztosan, mint a jövőbeli úrnő bízott Julian karjában – hirtelen elengedte a férfi karját. A tekintete a lezárt atlantai aktára szegeződött, amelyen jól láthatóan rajta volt a Federal Reserve és a nagyszabású gazdasági audit hivatalos pecsétje.
Nora nem válaszolt azonnal. Lassan felemelkedett a magasból, a háziasszonyi kötényét vagy a bizonytalanság jeleit messzire elkerülve. Egyenesen, elegáns tartással állt szemben a férjével, akit tíz évvel ezelőtt még ifjú, ambiciózus jogászként ismert meg – egy olyan emberként, akinek akkor még a villanyszámlára sem volt elég pénze.
– Julian… – kezdte Nora meglepően lágy, de acélosan tiszta hangon. – Emlékszel még arra, hogy hol találtalak meg? Emlékszel arra a kis, nyomorúságos irodára Atlanta külvárosában, ahol a cégcsoportod a csőd szélén táncolt?
Julian arcának színe hirtelen elhamvadt. A szeme kerekre nyílt.
– Te… te nem beszélhetsz arról… – dadogta a férfi.
– De igen, drágám. Beszélhetek róla – mosolygott Nora hidegen. – Azt hitted, azért hagytam abba a karrieremet a Wall Streeten és az atlantai pénzügyi válságkezelő ügynökségnél, mert elfáradtam? Azt hitted, hogy egy naiv, gazdag örökösnő vagyok, akit csak úgy félre lehet dobni egy tizenkilenc éves titkárnőért vagy a sógornőért, Selináért?
