A szobában uralkodó fojtogató csendben Olivia hallotta a saját szívverését. Minden egyes lélegzetvétel fájdalmas volt. Ránézett a férfi sziluettjére, aki a paplan alatt feküdt, és akit eddig a férjének hitt. Az az ember ott az ágyban pontosan úgy lélegzett, úgy fordult el álmában, és ugyanazt a jellegzetes, halk horkolást adta ki, mint Daniel az elmúlt két évben.
De ha a kórházi halottasházban fekvő férfi az igazi Daniel volt – a jegygyűrűjével, a dokumentumaival és a szeme feletti heggel –, akkor kicsoda ez az idegen, aki nyolc hónapja élt vele egy fedél alatt?
Olivia nem szaladt ki a házból, és nem kezdett el kiabálni. A sokk egyfajta fagyos, borotvaéles tisztánlátást hozott magával. Megértette, hogy ha az a férfi az ágyban megérzi a félelmét vagy rájön, hogy lelepleződött, azonnal veszélybe kerül az élete.
Csendben visszament a dolgozószobába, és bezárkózott.
### A saját nyomozás
Másnap reggel Olivia úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Elkészítette a kávét, és figyelte a férfit, aki kiment a konyhába. Ugyanúgy csókolta meg az arcát, ugyanúgy nyúlt a bögréért, és ugyanazokat a megszokott fordulatokat használta.
*„Ez lehetetlen”* – gondolta Olivia, miközben a keze megremegett a kávéfőző felett. – *„Egy ember nem tudja ennyire tökéletesen lemásolni egy másik ember minden egyes apró mozdulatát.”*
Amint a férfi elment dolgozni, Olivia azonnal cselekedett. Először is felkereste a család régi barátját, egy magánnyomozót és volt rendőrt tisztet, gyanútlanul kérve tőle segítséget. Ezzel párhuzamosan elment abba a kórházba, ahol a balesetben elhunyt férfit tartották.
A boncolási jegyzőkönyv és a DNS-vizsgálat eredménye három nappal később érkezett meg.
A laboratóriumi elemzés megdöbbentő eredményt hozott: a halottasházban fekvő férfi DNS-e **kilencvenkilenc egész kilenc tized százalékban megegyezett** az ágyában alvó férfiéval.
Nem egy hasonmás volt. Nem egy plasztikai műtéten átesett idegen.
**Egypetéjű ikrek voltak.**
