A Hawthorne Hotel privát étkezőjének tölgyfa ajtaja nehézkesen, mégis tompán zárult be a pincér mögött, aki épp az imént tette le az asztal közepére a Ryan által rendelt újabb üveg méregdrága pinot noir-t. A palack mélybordó üvege úgy csillogott a kristálycsillár sárgás fényében, mint a megaláztatás eleven emlékeztetője.
Az asztalterítő szélén, közvetlenül apám könyöke mellett, a vörösbor már sötét, száradó tócsává dermedt. Anyám finom szövésű, elefántcsontszínű selyemblúza – amit még a harmincadik házassági évfordulójukra vett, és amit kizárólag a legfontosabb alkalmakkor vett fel a szekrény mélyéről – elnehezült a fanyar, hideg nedvességtől. A mellkasára tapadt, átlátszóvá téve a textilt, míg apám világoskék ingének gallérja úgy nézett ki, mintha vérbe mártották volna.
Apám még mindig ott tartotta a kezét az asztallapon. A bütykös, heges ujjai, amelyeket negyven évnyi villanyszerelés, rézhuzalok blankolása és kapcsolótáblák bekötése edzett keményre, enyhén remegtek. Nem a félelemtől. Az elfojtott, megalázott méltóságtól, amit egy élet tisztességes munkája után kellett elszenvednie egy elkényeztetett huszonéves lánytól.
Madison még mindig félig hátradőlve ült a kárpitozott székében. Az arcán az a sekélyes, kérkedő vigyor terpeszkedett, amit azok a nők viselnek, akik világéletükben mások hitelkártyáival fizettek, és soha egyetlen centet sem kerestek meg a saját erejükből. A vékony borospoharat az ujjai között pörgette, a szája sarkában apró gúnnyal.
– Istenem, Lauren, mindig ez a melodráma – szólalt meg Madison, a szemét forgatva. – Felhívtad az ügyvédedet? Komolyan? Kit érdekel Daniel Price? Egy egyszerű céges bürokrata, akinek Ryan fizeti a számláit. Azt hiszed, mert papírokat tologatsz a háttérben, te vagy a főnök? Hát elárulom neked: a Cole név van az épület tetején. Nem a tiéd. És főleg nem a dróthúzó apádé.
Ryan mellette halkan felkuncogott. Meglazította a selyemnyakkendőjét, és a pincér felé intett, hogy nyissa ki az új palackot.
