“Vagy gondoskodsz a nővéremről, vagy elhagyod ezt a lakást.”
Ez volt az első dolog, amit vasárnap reggel hallottam, még mielőtt megittam volna az első kávémat. Általában a reggeleket a Germantownban, Nashville-ben a loftomon a friss eszpresszó illata és a lágy jazz hangjai kergették el.
De az a nap más volt. A nehéz bőröndök koppanása a parkettem padlóján visszhangzott a folyosón. Az első sokk megrázta a bejárat konzolját; a harmadik emeleten a konyha küszöbén álltam, a csészám a kezemben.
Spencer ott állt, karba tett kézzel, egy olyan arrogáns magabiztosságot mutatva, mint aki azt hiszi, már nyert. “A nővérem hozzánk költözik, hivatalos,” jelentette be, mintha egy egyszerű időjárás-jelentést adna.
Nem kérdezte meg a véleményemet, és még csak meg sem próbálta előre megbeszélni. Óvatosan letettem a pohárt a márványpultra, hogy ne remegjek a kezeim.
“Elnézést?” kérdeztem, próbáltam nyugodt maradni. “És hol tervezi a nővéred véglegesen letelepedni?”
Spencer átvizsgálta azt a luxuslakást, amit jóval azelőtt fizettem, hogy találkoztam vele. “Pont itt, Mallory,” válaszolta, mintha a válasz magától értetődő lenne.
Évekig dolgoztam, hogy megengedjem magamnak ezt a helyet, és minden szegletét a saját keményen megkeresett pénzemmel rendeztem be. Spencer két évig lakott velem anélkül, hogy egy fillért sem fizetett a bérletért vagy a közüzemi díjakért.
A betolakodó
érkezésére még nem is volt időm válaszolni, amikor a bejárati ajtó azonnal kinyílt, anélkül, hogy senki kopogott volna. Egy Paige nevű nő lépett be, designer napszemüveggel és bézs ballonkabátot viselve, majd két újabb egyesült bőröndöt húzott maga után.
Átsétált a díjszőnyegemön nedves cipőjével, és színházi sóhajjal összeesett a bőrkanapémon. Spencer sietve megölelte, és azt mondta, végre pihenhet, mivel otthon van.
Paige leengedte a szemüvegét, és egy álarcmosolyt küldött rám, olyan mosolyt, amit csak azok tudnak igazán elsajátítani, akik mások kargán élnek. “Szia, gonosz. Köszönöm, hogy ilyen kedves vagy,” mondja, mintha szívességet tenne nekem.
