A Titok a Matrac Alatt
“A régi matrac még mindig a hálószobában van.”
Hallottam a szél fújását a háttérben. Egy másik férfi beszélt egy kicsit tovább.
“Miért?” kérdeztem. “Volt kár?”
“Nem.”
Hosszabb csend következett.
“Semmi sem tört el.”
Aztán hozzátette:
“Ezt találtuk alatta.”
A gyomrom összerándult.
“A matrac alatt?”
“A matrac és az ágy talapja között.”
Hallottam, ahogy sétált. Aztán egy ajtó csukódásának hangja. Hangja egyre diszkrétebbé vált.
“Uram, mióta van ez az ágy a szüleinek?”
“Harmincegy év.”
Nem válaszolt azonnal.
“Miért?”
Az asztal másik oldalán anya abbahagyta az ivást. Hang Az üveg félig lógott a szája előtt.
“Csak mondd el, mit találtál,” ragaszkodtam hozzá.
A mozgó lehalkította a hangját.
“Inkább nem magyarázom el telefonon.”
Nem tűnt izgatottnak. Nem úgy nézett ki, mintha meg akarna ijeszteni. Kényelmetlennek tűnt. Óvatosan. Mint egy ember, aki véletlenül belépett valami intim titkosba.
“Nem nyúltunk semmihez,” folytatta. “És nem mozdítjuk el a matracot, amíg nem látod a saját szemeddel.”
“Negyven percbe telik, mire hazaérek.”
“Jó. Várni fogunk. Még egy
szünet. Hallottam, ahogy a második költöző beszél hozzá. A sofőr néhány másodpercig a kezével takarta a mikrofont. Aztán visszajött.
“Uram… “
Igen? “
Menj be először, egyedül. “
A szívem felugrott.
“Mit értesz ez alatt?”
“Ne engedd be az anyádat ebbe a szobába, amíg nem látod, mi van benne.”
Felnéztem az asztalra. Anya most engem bámult.
“Mit találtak?” kérdezte.
Megszereztem a készüléket.
“Nem tudom.”
Aztán a költöztető még egyszer mondott valamit. Valami konkrét. Valami, amit nem felejtem el.
És amint anyám meghallotta, minden színnyom eltűnt az arcáról. Olyan hirtelen felállt, hogy a széke hangosan megkaparta az aszfaltot.
“Add ide a kulcsokat.”
Döbbenten bámultam őt.
“Anya?”
“A kulcsok.”
A hangja remegett.
“Most.”
Kevesebb mint három perccel később már az autóban volt, és a vidéki ház felé tartott.
