A La Moraleja-i villa csendes, fehérre meszelt folyosóján a feszültség szinte tapintható volt. A monitorok egyenes, monoton ütemben csipogtak, de a szobában lévő emberek lélegzetvétele sokkal hangosabbnak tűnt.
Dr. Lucía Ortega a kezében tartotta a fényképet. A papír szélei már megkoptak az idő múlásától, de a tinta sértetlenül őrizte azt a pillanatot, amely összekötötte a múltat és a jelent. Huszonkilenc év telt el azóta a hideg decemberi délután óta, amikor egy tízéves kislány 11,40 euróval a kezében kérlelt egy banki pénztárost egy doboz tejért a testvéreinek. És huszonkilenc év telt el azóta, hogy Adrián Valverde – akkori nevén még a város által félt és csodált üzletember – először keresztezte az útját abban a fagyos madridi utcában.
Lucía lassan letette a fotót az éjjeliszekrényre, majd a kislányra, Sofíára nézett. A gyermek szemeiben ugyanaz a makacs, törhetetlen fény csillogott, amit Lucía harminc évvel ezelőtt minden reggel a tükörben látott, amikor az édesanyja, Elena elindult a hajnali munkába.
– Sofía – mondta Lucía nyugodt, de határozott hangon. – Hol találtad ezt a fiókot?
A tizenkét éves kislány a monitorra pillantott, majd gyengéden megrázta a fejét.
– Apám soha nem beszélt erről a szobáról. De amikor a fájdalom nagyon erős volt, és nem tudtam aludni, kinyitottam ezt a szekrényt. Azt hittem, találok benne egy töltőt a rajzblokkhoz. Ehelyett ezt találtam. Te… te ismered az apámat?
Az ajtóban megállt Adrián Valverde. Már nem viselte azt a makulátlan, méregdrága öltönyt, amely egykor a madridi elit körökben elkerülhetetlenné tette. A válla kissé meggörbült, az arcát a kimerültség és az évek óta tartó bűntudat barázdálta. Amikor ránézett Lucíára, a tekintetében nem a híres sebész, hanem az a férfi állt, aki egykor elveszített mindent, ami számított.
