2. RÉSZ: Az ajtó mögötti árnyék
Az ajtó hirtelen kitárult, és a küszöbön Don Octavio Alcázar alakja rajzolódott ki. Magas, meggyötört arcú férfi volt, akinek szemében a pénz nem tudta elrejteni a tehetetlenség keserűségét. Amikor meglátta a lányát, amint a tortás tányérral a kezében ül, és a szeme sarkában még ott csillog a könny, a levegő megfagyott a szobában.
– Mit… mit csinál itt? – kérdezte Don Octavio rekedt, fenyegető hangon, de a hangjában ott bujkált a kétségbeesés remegése. – Megtiltottam, hogy bárki zavarja! Az orvosok megmondták…
– Az orvosok azt mondták, hogy meghal, ha nem tesz semmit, uram – vágott közbe Valeria nyugodtan, de tiszteletteljesen, miközben talpra állt, és elvette a tányért. – Nem az orvosi menü tartja életben, hanem az akarat. És ma este evett.
Octavio döbbenten nézett a lányára, majd a tányérra. Emilia lassan felnézett az apjára, hónapok óta először találkozott a tekintetük. Egyetlen szó sem hangzott el, de a férfi válláról lekerült egy hatalmas kő. Megfordult, és némán kivonult a szobából, de az ajtót nyitva hagyta.
3. RÉSZ: A múlt titkai
A következő napokban Valeria és Emilia kapcsolata elmélyült. Valeria nemcsak az ételekkel, hanem a figyelmével is gyógyította a fiatal örökösnőt. Egyik este, amikor a vihar kopogott az ablakon, Emilia kinyitotta a fiókját, és előhúzott egy régi, poros bőrkötésű füzetet.
– A apám nem mindig volt ilyen – suttogta Emilia, miközben a lapokat lapozta. – Régen, amikor még élt az anyám, és az építkezések csak kis álmok voltak, öröm lakott ebben a házban. Aztán… történt valami. Egy titok. Apám elvesztette a legjobb barátját és üzlettársát, egy bizonyos Esteban Mendozát.
Valeria szíve kihagyott egy ütemet. Esteban Mendoza volt a nagyapja neve.
– Mit mondtál? – kérdezte Valeria elakadó hangon.
– Esteban Mendoza… Azt mondják, hirtelen tűnt el, és apám gazdagodott meg azon a földön, amit ketten vettek. De apám soha többé nem mosolygott. Azt hiszem, a bűntudat emészti fel.
