II. RÉSZ: Az igazi arcok az asztal körül
A pohár víz még mindig ott csöpögött a fehér asztalterítőn, de a pincér, aki eddig magabiztosan sürgött-forgott a vendégek körül, most némán hátrált egy oszlop mögé. A spanyol főváros elit negyedének csillogása egy pillanat alatt foszlott szét, átadva a helyét a családi dráma pusztító valóságának.
Daniel Salvatierra a széke karfájába kapaszkodott. Az ízületei elfehéredtek az erőtől. A tekintete váltakozva siklott a remegő arcú Beatriz, és az asztalnál csendesen, de rendíthetetlen méltósággal helyet foglaló idős ápolónő, Elena Ruiz között.
— Beatriz… — szólalt meg Daniel, és a hangja mélyről, szinte a mellkasából szakadt fel. — Mit jelent ez? Mit mondott ez az asszony? Tizenhét évvel ezelőtt azt állítottad, hogy a gyermekünk halva született. Azt mondtad, hogy a manila-i üzleti utam alatt történt a tragédia, és amikor hazajöttem, már csak a papírokat kaptam meg. Sosem engedted, hogy lássam a kórházi iratokat. Sosem találtunk sírt. Azt hittem… azt hittem, a gyász köt össze minket.
Beatriz arca teljesen elfehéredett. A tökéletes, drága smink és a gondosan megformált elegancia hirtelen kártyavárként omlott össze rajta. Kinyitotta a táskáját, a keze kontrollálhatatlanul remegett, de a szájából még mindig ki akart törni a védekezés gőgje.
— Hazudik! — sikoltotta Beatriz, és a hangja megremegett az étterem akusztikájában. — Ez a nő… ez a senki valahonnan előkerült a külvárosból, hogy tönkretegyen minket! Pénzt akar! Vagy zsarolni próbál minket, mert látja, hogy Daniel ingatlanvállalkozása sikeres! Ne higgy neki, Daniel!
Álvaro Mena, Daniel évtizedes üzlettársa és bizalmasa, csendesen felállt a másik oldalon. Ő volt az egyetlen, aki már az első pillanatban érezte, hogy valami mélyen nem stimmel azzal a történettel, amit Beatriz tizenhét évvel ezelőtt eladott nekik. Álvaro odalépett az asztalhoz, kinyújtotta a kezét, és óvatosan elvette Elena ujjaitól a régi, megkopott fényképet és a hímzett medált.
