II. RÉSZ: Az igazság a bálteremben
A bálteremben a zenekar játéka hirtelen elhallgatott. A több mint száz meghívott vendég – akik eddig elegáns estélyi ruháikban és szmokingjaikban a poharaikat emelgették – most némán figyelt. A levegőben feszültség vibrált; a drága pezsgők és a kristálycsillárok fényei ridegnek tűntek a földön heverő kerámiadarabok mellett.
Alejandro Ferrer a kezében tartotta a kis receptkártyát. Az ujjai enyhén remegtek. A kártya tetején ott állt a jellegzetes, gondos kézírás: “Julián szombatja. Olyan íze, mint az otthon.”
De nem a recept volt az, amitől Alejandro arca hirtelen kifesthetetlen fehérré vált. A kártya hátoldalára, a receptek alá Doña Mercedes egy másik sor is írt – egy olyan üzenetet, amelyet csak az unokájának szánt, és amelyet eddig senki más nem látott:
“Alejandro, fiam. Ha ezt a kártyát olvasod, az azt jelenti, hogy Beatriz megint megalázta azokat, akikről gondoskodnak. A vagyonunk nem a gőgön alapul, hanem azon az emberségen, amit a nagyapád épített fel. Ha nem tudsz tisztelni egy embert, aki dolgozik, akkor nem vagy méltó a nevemre sem.”
Beatriz Salcedo arca vörösről hirtelen hamuszürkévé vált. Odalépett Alejandro mellé, és megpróbált rámosolyogni a vendégekre, miközben a hangja kicsit reszketett:
— Alejandro… ez csak egy bolond öregasszony tréfája, vagy valami kitalált hazugság, amit ez a cselédlány hozott össze, hogy elterelje a figyelmet a lopásról. Ne törődj vele…
Alejandro lassan felnézett. A tekintetében nem volt meg az a híres, üzleti magabiztosság, amit a valenciai szállodacsoport örökösétől megszoktak; most egy sokkolt, de rendíthetetlen ember nézett Beatrizre.
— Nem tréfa, Beatriz — mondta Alejandro mély, csendes hangon, amely tisztán visszhangzott a hatalmas teremben. — Ez a nagymamám saját kezeírása. És az a hölgy, akit most gúnyoltál és megaláztál a földön… ő az az ember, aki az elmúlt hat hónapban minden single szombaton saját kezűleg készítette el a nagymamámnak azt az ételt, amit a ti kifinomult, de lélektelen menüsoraitokból hiányolt.
