Martin a fejét rázta, a szemei megteltek könnyel.
– Manya… – fordult az édesanyjához, és a hangja most már nem dühös volt, hanem mélységesen csalódott és megtört. – Ezt tetted? Tizenkét éven keresztül… te tudtad, hogy terhes vagyok? Tudtad, hogy Lili keresett engem? Hogy ott volt a kapuban, amikor azt hittem, hogy magától ment el?
Margit nem sütötte le a szemét. Büszkén, szinte kihívóan emelte fel az állát.
– Hát persze, hogy tudtam! – csattant fel. – És újra megtenném! Egy kisvárosi senkiházi, akinek semmi köze nem volt a mi családunkhoz! Megmentettelek tőle, Martin! Egy olyan karriert adtam neked, amivel ma itt ülsz, a saját céged élén, egy gazdag és elismert emberként! Mit köszönhettél volna neki? A nyomort? A folyamatos küszködést?
– Elég legyen! – kiáltott fel Martin olyan hangosan, hogy a karácsonyfa ágai is megremegtek.
A kiáltásban benne volt egy egész élet eltitkolt fájdalma, a hiányzó évek dühe, és az a felismerés, hogy a saját édesanyja nem a boldogságát, hanem a saját egoista kontrollját építette fel az ő romjain.
Az este további része nem a békés ünneplésről szólt. Anna, a húg, sírva szaladt ki a szobából, a rokonok elnézést kérve, zavartan kapkodták össze a kabátjaikat, és egy órán belül a nagy családi ház teljesen elcsendesedett. Csak mi maradtunk hárman: én, Martin, és Margit, aki még mindig ott ült a terített asztal végén, mereven, magányosan, mint egy trónját vesztett királynő, aki nem érti, hogy a birodalma miért dőlt össze egyetlen papírlap miatt.
Martin nem kiabált tovább. Nem voltak drasztikus gesztusok. Odalépett az ablakhoz, kinyitotta, hogy bejöjjön a hideg, friss téli levegő, és hosszan nézte a sötét utcát, ahol a hóesés lassan elfedte a lábnyomokat.
– Anya – mondta Martin, és a hangja olyan idegenül hideg volt, mint a kinti fagy. – Pakold össze a holmidat. Holnap reggel autót küldök érted, hogy elvigyen a panzióba, amit a városon kívül néztem ki neked.
