Margit hirtelen felállt a székéből, az arca eltorzult a döbbenettől és a haragtól.
– Martin! Hogy mersz… Hogy mersz te kidobni engem a saját házamból?! Ez az én házam! Én vettem a nagybátyám örökségéből!
– Ez a ház a mi házunk, Manya – mondta Martin, és végre rá nézett, de a tekintetében már semmilyen melegség nem maradt. – A jelzálogot én fizettem ki az elmúlt öt évben. A felújítást én álltam. És ami a legfontosabb: ez a ház soha többé nem lesz olyan hely, ahol a szeretetet manipulációval és hazugsággal mérik. Menj el. Most azonnal.
Margit még megpróbált méltóságot mutatni, felkapta a kistáskáját, és miközben elhagyta a szobát, mélyen megvetően rám nézett.
– Megbánod még ezt, Martin – sziszegte. – Egy olyan nőért dobod el az anyádat, aki csak a múltat hánytorgatja fel.
A bejárati ajtó nehezen, de véglegesen becsukódott mögötte.
A csend, ami ezután beállt a lakásban, nem volt fojtogató. Olyan volt, mint amikor egy nagy vihar után a levegő végre kitisztul, és az ember belélegezheti a tiszta, oxigéndús hátteret.
Martin odajött hozzám a konyhába. Én éppen a teáskannát melegítettem, a kezeim még mindig kissé remegtek a történtek után. Othelló – a kisfiunk, aki idén lett tizenegy éves, és aki a nagyszobában aludt a kanapén a karácsonyi film közepén – békésen szuszogott.
Martin átölelte a derekamat hátulról, a fejét a vállamra hajtotta, és a könnyei csendben áztatták a pulóveremet.
– Sajnálom, Lili – suttogta rekedt hangon. – Sajnálom az összes elvesztegetett évet. Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Sajnálom, hogy hagytam, hogy ez a nő…
Megfordultam a karjaiban, a szemébe néztem, és a tenyeremet a borostás arcára tettem. Nem volt szükség nagy szavakra. Tizenkét év fájdalma nem tűnik el egyetlen este alatt, de az igazság – bármilyen kemény volt is – végre szabaddá tett minket.
