– Nem a múltat keressük már, Martin – mondtam halkan, miközben a kinti hópehelyszerűen hulló fények beszűrődtek az ablakon. – Hanem azt, ami még hátravan. És mostantól… ez a miénk.
Martin elmosolyodott – egy fáradt, de őszinte mosollyal –, és szorosan magához ölelt. A karácsonyfa izzói lágyan pislogtak a sarokban, és a lakásban végre valódi béke uralkodott. Nem a hazugságok álarcos békéje, hanem az igazságé, amiért érdemes volt harcolni.
