Íme a történet mélyreható, érzelmes és felemelő befejezése, amelyben két sebzett lélek megtalálja a gyógyulást és a saját útja feletti valódi uralmat:
A luxusbár halkan durmodó zaja és az üvegek halk csillogása közepette a szavak úgy lebegtek a pult felett, mint egy csendes megállapodás. Lucía és Álvaro egymásra néztek – nem mint két idegen, akik véletlenül egymás mellé sodródtak a Serrano utca éjszakájában, hanem mint két ember, akik életükben először mertek őszinték lenni a saját romboló vágyaikkal és veszteségeikkel kapcsolatban.
Álvaro intett a pultosnak. A száraz martini, amit Lucía megrendelt, de érintetlenül hagyott, érintetlenül állt a hideg pulton. A férfi gyengéden odébb tolta a poharat, és a pultos elé csúsztatott egy kártyát.
— Ezt elviheti — mondta Álvaro a pultosnak. — És hozzon két pohár sima vizet, kérem.
Lucía figyelte a mozdulatot. A szíve még mindig hevesen vert a 7 éve elfojtott kísértéstől és a gyásztól, de amikor a martini eltűnt a szeme elől, nem fojtogató hiányt érzett, hanem egy mély, váratlan megkönnyebbülést.
— Köszönöm — suttogta Lucía.
— Ne nekem köszönd — felelte Álvaro, miközben a pultos letette eléjük a két pohár gyöngyöző vizet. — Te döntöttél úgy, hogy nem iszod meg. Én csak segítettem elpakolni a fegyvert, amit magadra szegeztél.
A közös fájdalom tükre
Átültek a bár egyik csendesebb, sötétebb sarkában lévő bőrkanapéra. Az éjszaka lassan haladt előre, Madrid zaja kívül rekedt az üvegfalakon. A következő órákban nem volt szükségük szerepekre: Lucía nem a tökéletes, teherbíró ápolónő volt, aki mindig tudja, mit mondjon a gyászoló családoknak, Álvaro pedig nem a hidegvérű milliomos üzletember, aki éppen most számolta fel az apja életművét.
Lucía mesélt Don Tomásról. Mesélt a pékmesterről, aki 21 napon át a kórházi ágyon fekve, a légzőmaszk mögül mindig „lányának” hívta őt, mert a saját lánya évtizedekkel ezelőtt elhagyta az országot. Mesélt a Segoviából hozott történetekről, a lisztillatú hajnalokról és Carmenről, akinek a nevét az öregember még az utolsó pillanatban is suttogta.
