— Tudod, Álvaro… — mondta Lucía, miközben a vizespoharat forgatta a kezében —, tizenkét éve vagyok ápolónő. Több száz ember kezét fogtam már, amikor elmentek. De Don Tomás… ő más volt. Ő visszahozta a saját apám emlékét, akit akkor veszítettem el, amikor az ital rabja lettem. Aznap éjjel az apámat is gyászoltam. És meg akartam büntetni magamat azért, mert túléltem.
Álvaro csendben hallgatta. A tekintetéből hiányzott minden ítélkezés. Lassan megszólalt ő is:
— Az én apám 38 évet adott oda az életéből a Montalbán Logisticsért. Amikor a Clínico San Carlosban feküdt – ugyanott, ahol te dolgozol –, az utolsó szavai nem arról szóltak, hogy szeret, vagy hogy büszke rám. Azt mondta: „Soha ne add el a céget.” Két évig próbáltam vezetni. Két évig feküdtem le minden éjjel azzal a gondolattal, hogy nem vagyok elég jó hozzá, hogy az ő árnyékában élek. Ma délután aláírtam az eladási szerződést. Eladtam a nevét, a kamionjait, az emlékeit. Azt hittem, ha eladom, végre szabad leszek. De ma este rájöttem, hogy nem a szabadságot kerestem… hanem a bosszút. Magamon és rajta.
— És sikerült? — kérdezte Lucía halkan.
Álvaro elmosolyodott, egy szomorú, de őszinte mosollyal.
— Nem. A rombolás nem hoz megnyugvást. Csak még nagyobb ürességet hagy maga után.
A döntés pillanata
Éjfél elmúlt, mire kiléptek a bár elé. A Serrano utca hűvös októberi levegője azonnal felfrissítette őket. A város elcsendesedett.
— Hová mész most, Lucía? — kérdezte Álvaro, miközben a kabátja gombjait igazgatta.
— Haza — felelte Lucía. És most először az este folyamán a hangja nem remegett. — Visszamegyek a kis lakásomba. És holnap reggel bemegyek a kórházba. Még várat rám egy újabb műszak, és sok más ember, aki igényli, hogy valaki fogja a kezét.
Álvaro ránézett. A szemeiben elismerés és csodálat csillant meg.
— Megmentetted magadat ma este.
