A teremben uralkodó fülsiketítő csend szinte nehezebb volt, mint a korábbi kiabálás. A földön, a szétszóródott télikabátok, a felborult virágváza szirmai és a törött üvegcserepek között ott hevert a sötétkék, lakkbőr pénztárca. Ugyanaz a pénztárca, amelynek eltűnését a mostohaanya, Andrea alig két órával korábban drámai jelenetek közepette jelentette be a teljes család előtt.
A kilencéves Leo még mindig kábultan állt a bejárat mellett. A karjai, amelyeket percekkel ezelőtt még élő fogasként használtak a vendégek, most fáradtan csüngtek az oldala mellett. Az idősebb bátyja, a huszonnégy éves Dániel, acélos tekintettel lépett a pénztárca és a megdermedt mostohaanya közé.
Dániel nem kiabált. A hangja mély volt, elfojtott dühvel teli, amely átjárta a tágas nappali minden sarkát.
— Hát itt van — mondta Dániel, és lassan a mostohaanyjára emelte a tekintetét. — A pénztárca, ami miatt Leót egész délután tolvajnak nevezted. A pénztárca, ami miatt megtiltottad neki, hogy az unokatestvéreivel játsszon, és ami miatt gúny tárgyává tetted ezen a családi összejövetelen.
Andrea arca elfehéredett. A szokásos pökhendi, magabiztos mosolya egyetlen másodperc alatt enyészett el.
— Ez… ez egy félreértés! — dadogta Andrea, miközben kapkodva megpróbált lehajolni a pénztárcáért. — Biztosan… biztosan elcsúszott a táskámban, vagy valaki más tette a kabátomba!
— Hozzájó ne nyúlj! — dörrent rá Dániel olyan erővel, hogy Andrea riadtan rántotta vissza a kezét.
A mostohatestvér, a tizenhét éves Kevin, aki alig egy perce még nevetve videózta a mobillal a megalázott Leót, most ijedten csúsztatta vissza a telefont a zsebébe. A vendégek – nagynénik, nagybácsik, régi családi barátok – feszengve cseréltek pillantásokat. Az apa, aki addig a háttérben állva vakon tűrte új felesége zsarnokoskodását, most előrelépett.
— Andrea… — szólalt meg az apa megremegő hangon. — Azt mondtad, láttad, ahogy Leo kiveszi a pénztárcát a táskádból a konyhában. Azt mondtad, a saját szemeddel láttad.
