A leleplezés
Dániel odalépett a földön fekvő pénztárcához, de nem vette fel. Ehelyett a telefonját húzta elő, és a szoba közepén álló nagybátyjára, az est házigazdájára nézett.
— György bátyám — mondta Dániel tiszta, határozott hangon. — Tudom, hogy a bejáratnál és a folyosón biztonsági kamerák működnek. Ellenőrizzük a felvételeket. Nézzük meg pontosan, hogyan került az a pénztárca Andrea kabátzsebébe.
Andrea szemeiben pánik csillant.
— Miért csináltok ebből ekkora ügyet?! — kiabálta kétségbeesetten. — Előkerült a pénz, nem igaz? Nincs semmi baj! Csupán összekevertem a dolgokat a nagy kapkodásban!
— Nem kevertél össze semmit — felelte Dániel, miközben az öccséhez lé pett, és gyengéden a vállára tette a kezét. — Szándékosan csináltad. Hetek óta próbálod Leót beállítani egy neveletlen, megbízhatatlan gyereknek az apánk előtt, hogy elverd közöttük az utolsó hidat is. De ma túl messzire mentél.
György bátya, megelégelve a drámát, odalépett a falon lévő okostévé vezérlőjéhez, és elindította az kapualj kamerájának élő felvétel-visszajátszását. A vendégek néma csendben figyelték a képernyőt.
A felvételen tisztán látszott, amint fél órával a vendégek érkezése előtt Andrea a fogas mellett állt. Kimérten, hidegvérrel kivette a saját pénztárcáját a táskájából, és mélyen besüllyesztette a saját télikabátja belső zsebébe. Majd néhány perccel később teátrálisan sikoltozni kezdett a konyhában, azt állítva, hogy a kis Leo ellopta a pénzét.
A szobában felmorajlott a felháborodás. Az apa döbbenten, elhűlve meredt a képernyőre, majd a feleségére.
— Te… hazudtál — suttogta az apa, mintha csak most ébredt volna fel egy évekig tartó álomból. — A saját fiamra fogtad rá a lopást…
Az elszámolás
Dániel lefedte a kis Leo fülét, de a kilencéves kisfiú már nem sírt. Nem volt többé szüksége arra, hogy magyarázkodjon. A falak összeomlottak, a hazugságfátyol lehullott.
