A konyhában hirtelen olyan csend lett, hogy még a hűtőszekrény alacsony búgása is hangosnak tűnt. Vanessa a kezében lévő ollóval dermedten állt a pult mellett, a vágott papírdarabok pedig úgy szóródtak szét az asztalon, mint valami olcsó puzzle darabjai.
– Micsoda?! – hördült fel Vanessa, és az arca vörösre váltott a dühtől. – Nevetsz? Hárommillió dollárt vágtam szét darabokra! Ezzel elintéztem, hogy ne légy többé milliomos!
Odahajoltam az asztalhoz, kivettem a kezéből a legnagyobb darabot – pontosan azt, amelyiken a nevem szerepelt a hivatalos pecséttel –, és lassan, megfontoltan elmosolyodtam.
– Valóban, Vanessa – mondtam nyugodtan, miközben a papírdarabot az ujjaim között forgattam. – Nagyon ügyes próbálkozás volt. Csak egy apró hibát vétettél.
Anya a bögréje mögé rejtette az arcát, de láttam, hogy a válla remeg. Apám pedig előrelépett, a szeme szinte szikrázott a gyanakvástól.
– Miről beszélsz, Claire? – morogta apám, és a hangja már nem volt olyan magabiztos, mint az előző este. – Egy csekk az csekk. Ha darabokra vágta, semmit sem ér. A pénznek annyi.
– Apám – néztem rá olyan tisztán és egyenesen, ahogy az elmúlt harmincegy évben ritkán tettem. – Tényleg azt hitted, hogy az eredeti, többmillió dolláros hivatalos banki csekket hagytam az éjjeliszekrényemen tegnap este, amikor láttam, hogyan néztek rám mindhárman a vacsora alatt? Tényleg ennyire hülyének néztek?
Vanessa arcáról egy pillanat alatt eltűnt a diadalmas vigyor. A szemei kitágultak, az olló pedig kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással esett a linóleumra.
– Azt… azt mondod, hogy ez csak… – dadogta.
– Másolat – fejeztem be a mondatot. – A lottótársaság emberei külön figyelmeztettek, hogy az igazi csekket azonnal vigyem be a biztonságos letéti számlámra, ami reggel nyolckor nyit meg. Ez itt – rámutattam a szétvágott papírfecnikre – csak az a színezett fénymásolat, amit a sajtófotózáshoz kaptam a büfében. Az eredeti darab jelenleg a banki trezorban van, egy olyan számlán, amelyhez kizárólag nekem van hozzáférésem.
