A szobát fojtogató csend ülte meg.
Apám lassan visszarogyott a konyhaszékre, az arca hirtelen tíz évet öregedett. Anya pedig letette a kávésbögréjét a asztalra, és a hangja alig volt hallható, amikor megszólalt:
– Claire… te előre tudtad?
– Nem tudtam előre, anya – mondtam, miközben a két bőröndömet magam mellé húztam a padlón. – Csak megtanultam olvasni a jelekből. Hat éven át voltam a családi mindenes, a csendes kiszolgáló, akinek a munkáját természetesnek vették, míg Vanessa volt a megismételhetetlen hercegnő. Tegnap este pedig megértettem valamit: ti nem egy lottónyereményt láttatok bennem. Egy újabb hitelkeretet láttatok, amit újra ki lehet meríteni.
Vanessa sikoltva kapta a fejéhez a kezét.
– Apa! Csinálj valamit! Ne hagyd, hogy elmenjen! Mondd meg neki, hogy a család része vagyunk!
Apám felnézett rám, a tekintetében most már nem düh volt, hanem egy mély, fájdalmas könyörgés.
– Claire… kislányom… ne tedd ezt. Mi egy család vagyunk. Megbeszélhetjük. A ház… a számlák… segíthetünk egymásnak…
– Nem, apám – ráztam meg a fejem. – Ti nem segíteni akartatok. Ti átvenni akartátok az irányítást. De ennek vége.
Megfordultam, felkaptam a bőröndjeimet, és a bejárati ajtó felé vettem az irányt. Mielőtt lenyomtam volna a kilincset, még egyszer visszanéztem rájuk. Vanessa a padlón kuporgott, és a papírdarabokat tépkedte tovább dühében, anya lehajtott fejjel ült, apám pedig némán bámult maga elé a semmibe.
Kiléptem a verandára. A kora reggeli ohiói napfény élesen sütött rá az utcára, de most nem éreztem hidegnek. A hűvös őszi levegő friss volt, tiszta, és teljesen az enyém.
A kocsimhoz mentem, bepakoltam a csomagokat, majd betértem a helyi kávézóba. Rendeltem egy dupla eszpresszót, leültem az ablak mellé, elővettem a telefonomat, és felhívtam egy ingatlanügynököt a belvárosban.
– Jó napot kívánok – mondtam, miközben a gőzölgő bögrémet néztem. – Lakást keresek. Valamit, ami csak az enyém. És semmi köze Daytonhoz.
