1. RÉSZ
A főnököm forró kávét dobott a kezemre, mert egy üres étkezőasztalnál ültem. A férje, az ideiglenes gyárvezető elvette a tálcámat, és kétszáz alkalmazott előtt a szemétbe dobta az ételemet.
“Azok, akik döntéseket hoznak, itt esznek,” mondta. A többiek tudják, a helyük.
Ez volt a harmadik napom a Lácteos La Higuera üzemben, amely San Juan del Río-ban, Querétaróban található. Fehér köpenyben, biztonsági cipőben és egy kitűzőn állt: Lucía Navarro, laboratóriumi asszisztens. Senki sem gondolta volna, hogy a táskámban tartom az új általános igazgatói kinevezésem jegyzőkönyvét.
Az a férfi, aki épp most megalázott, Adrián Varelának hívták. Ötvenkét éves volt, a kereskedelmi területet vezette, és ideiglenesen két hónapja vezette a vezetést. Felesége, Mónica Cárdenas humán erőforrás vezetője volt. Ő volt az, aki kiöntötte a kávét, majd színlelte a ügyetlenséget, amit a mosolya elárult.
“Szedd össze a mocskosodásodat,” parancsolta Monica.
A piros kezemre néztem, majd a körülöttem lévő arcokra. Senki sem avatkozott. Nem azért, mert beleegyeztek, hanem mert mindannyian tudták, mit tud kezdeni ez a pár egy fizetéssel.
“Szükségem van arra, hogy rögzítsd a balesetet,” válaszoltam.
Adrian nevetett.
“Amit kell, az az, hogy megtanulj engedelmeskedni. Holnap nem akarom, hogy itt legyél.
Egy idősebb nő, hajhálót és kék kötényt viselve, megragadta a könyökömet.
“Gyere, lány. Először el kell intézned azt az égési sérülést.
A neve Pilar volt, huszonhét évig felügyelte a csomagolást. Segített lehűteni a kezemet a folyó víz alatt, és hívta az elsősegélynyújtókat. Ahogy vártunk, furcsa figyelmen keresztül nézett az arcomra.
“Azok a szemek—” Te vagy Teresa Navarro lánya.
Éreztem, hogy összezár a gyomrom.
“Igen. De kérem, hogy még ne kommentálj erről.
Pilar az ajtóra nézett.
—Anyád volt a legjobb elemzőnk. És ugyanazok a kettő hagyta őt munkanélkül.
