A laptop képernyőjének halvány, kék fénye megvilágította a sötét konyhát. A számok ott sorakoztak a monitoron, könyörtelenül és tisztán: csaknem hetvenezer dollár, ami apránként, csendben vándorolt át a közös számlánkról egy olyan számlára, amelynek a végén Spencer neve, a sógoromé – vagyis a feleségem, Renee testvéréé – csillogott.
Harmincnyolc év házasság. Harmincnyolc év tisztelet, bizalom, közös küzdelem. És most itt ültem, hatvannégy évesen, mint egy naiv kezdő, miközben az ügyvédi pályafutásom harminc éve alatt éppen az ilyen esetek feltárásából éltem. Mindig azt hittem, hogy a mások családjában zajló drámák elkerülnek minket. Hogy mi immunisak vagyunk a kapzsiságra, a becstelenségre, a hátbatámadásokra. Mennyire tévedtem.
A fejemen lüktetett a vér. Odakint, az éjszakai csendben hallani lehetett a hűtőszekrény monoton zúgását. Felnéztem a hálószoba felé vezető sötét folyosóra; Renee ott aludt a hálószobánkban – vagy legalábbis úgy tett, mintha aludna. Vajon az egész élete egy hazugság volt? Vajon ő is benne volt ebben az aljas játszmában, amivel a saját, kilencvenegy éves apját, Edwint akarták jogfosztottá tenni, hogy aztán rátegyék a kezüket a vagyonára, miközben hátulról a mi közös megtakarításainkat is lecsapolják Spencer adósságainak vagy vállalkozásának fedezésére?
A gyomrom görcsbe rándult. Nem, most nem süllyedhetek a kétségbeesés gödrébe. Cselekednem kellett. Jövő pénteken volt a felügyeleti meghallgatás. Ha addig nem lépek, Spencer és az ügyvédei jogi pecsétet ütnek Edwin totális cselekvőképtelenségére, és elszigetelik a családtól – sőt, talán tőlem is.
A hajnali terv
Óvatosan bezártam a laptopot, lehalkítottam a gép hangját, és visszasétáltam a hálószobába. Renee békésen szuszogott az ágy másik felén; a migrénje, amire hivatkozva aznap reggel arra kért, hogy én hozzam el az apját a kórházból, mostanra talán alábbhagyott, vagy talán csak egy kényelmes ürügy volt arra, hogy ő ne legyen jelen, amikor Edwin lebuktatja őket.
