Letérdeltem az íróasztalomhoz, és kinyitottam a legalsó, kulcsra zárt fiókot. Elővettem a régi, bőrbe kötött jegyzetfüzetemet, amibe a legnehezebb, legsötétebb ügyeim részleteit szoktam kézzel beírni. Az elmúlt évtizedekben számtalan alkalommal láttam, hogyan próbálják gátlástalan rokonok kisemmizni az elmagányosodott, idős embereket. De az, hogy a saját feleségem is a részese legyen egy ilyen hálónak… ez túllépett minden jogi határon. Ez morális halál volt.
Másnap reggel, alig pirkadt, amikor kimentem a konyhába. Renee még aludt. Nem vártam meg, amíg felébred. Felkaptam a kocsikulcsot, és a városon kívüli kis magánklinikára hajtottam, ahol Edwin-t elszállásoltuk, miután elhoztam az ügyvédemhez, Chambers Braddockhoz.
Edwin nem volt a szobájában, amikor beléptem. Az ágy üresen állt, az ablakon pedig beáradt a hűvös, szürke őszi napfény. A szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Elvitték? Spencerék éjszaka rájuk találtak?
– Theodore úr? – egy ápolónő lépett be a konyhasarokkal felszerelt nővéri szobából, a kezében egy kávésbögrével. – Ne aggódjon. Az apja már ébren van. Kint ül a hátsó kertben, a lugas alatt. Kért egy takarót és egy csésze fekete kávét.
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Gyorsan átsétáltam a folyosón, és kiléptem a gondozóintézet hátsó udvarára. Edwin ott ült a tolószékében, egy vastag, kockás gyapjútakaróval a lábán, és a kezében tartotta a gőzölgő bögrét. Bár az arca sápadt volt és az esése nyomai még ott sötétlettek a halántékán, a szeme élesebben és tisztábban csillogott, mint valaha.
– Tudtam, hogy eljössz, fiam – mondta még mielőtt odaértem volna hozzá. – Nem bírtál aludni, ugye?
Húztam egy műanyag széket mellé, és leültem.
– Nem tudtam, apám. És amit éjszaka találtam a számlákon… az minden képzeletet felülmúlt. Renee. Ő is benne van. Spencer nemcsak a te vagyonodat akarta megszerezni a hamis demencia-vizsgálattal, hanem a mi megtakarításainkat is dézsmálta az elmúlt hónapokban. Közel hetvenezer dollárt utalt át neki a feleségem a tudtom nélkül.
