A tárgyalóteremben hirtelen olyan dermesztő csend lett, hogy még a falióra ketyegése is élesen visszhangzott a mahagóni falak között. Connor meredten bámulta az asztalra csúsztatott dokumentumokat, miközben a magabiztos mosoly teljesen eltűnt az arcáról.
– Ez… ez félreértés – dadogta Connor, és a papírokra tette a kezét, mintha el akarná rejteni őket. – Ezek céges költségek. A piacon lévő pozíciónk megerősítéséhez kellett…
– 87 ezer dollár értékben vásároltál ékszereket, luxusnyaralásokat és David apósomnak egy Chryslert, Connor? – vágott közbe Arthur. Hangja nem volt hangos, de olyan rideg és mély volt, mint egy téli éjszaka a bostoni kikötőben. – Melyik piaci pozíciónkat erősítette meg a dizájner butik márciusban? Vagy talán az ékszerész áprilisban?
Megan azonnal Connor védelmére kelt, és dühösen felállt:
– Apa, te most komolyan egy kis pénzügyi vita miatt hívtunk ide össze minket? Connor a cég alelnöke! Megérdemli a prémiumot, különösen most, hogy a családi kötelékeinket próbáljuk szorosabbra fűzni a Lawson családdal! David rendes ember…
– David egy ingyenélő, aki a te férjed asszisztenciájával az én verejtékemből finanszírozza a nyugdíjas éveit – csapott rá Arthur a tenyerével az asztalra.
Eleanor, a volt feleség eddig némán állt az ajtónál, de most beljebb lépett. Sápadt volt. Ismerte Arthurt. Tudta, hogy ha a volt férje ebbe az állapotba kerül, ott már nincs helye könyörületnek.
– Connor… – suttogta Eleanor elszörnyedve. – Mit csináltál?
– Semmit! Apám csak irigy! – kiáltott fel Connor, miközben a pánik átvette az irányítást rajta. – Egész életedben csak a munkádnak éltél! Soha nem törődtél velem, soha nem voltál ott! Ez a cég az enyém is lesz egyszer, szóval csak előre elvettem, ami jogosan jár!
Arthur lassan felállt a székéből. Hatvankét évesen, az évtizedes küzdelmek súlyával a vállán, most óriásnak tűnt a teremben.
