A Múlt Árnyéka
A sürgősségi osztály neonfényei hirtelen még vakítóbbnak tűntek. A levegőben a fertőtlenítőszer és a vér szaga keveredett azzal a bizonyos, jól ismert mentás, bőrös parfümmel, amely most ott lebegett Solomia ujjai között, mint egy halálos ítélet láthatatlan pecsétje.
– Mutasd – mondtam, és a hangom olyan mélyen és rekedten tört elő a mellkasomból, hogy magam alig ismertem rá. Harminc éven át dirigáltam operációkat, mentettem meg életeket a legreménytelenebb pillanatokban is, de ez most nem egy páciens volt a műtőasztalon. Ez a lányom volt.
A rendőr – egy fiatal, sápadt arcú hadnagy, akinek a neve kiment a fejemből – tétován átnyújtotta a papírt. A telefon tokjából előhúzott dokumentum nem csupán egy fecni volt; egy hivatalos vagyonátruházási és meghatalmazási okirat volt, amely az egész lakásunkat, a klinikán lévő részvényeimet és a feleségem hagyatékát Roman nevére írta. Az aláírás… tökéletes volt. Olyan precíz, hogy még én magam sem tudtam volna megkülönböztetni a saját kezem vonásaitól. De a pecsét – az a régi, rézből készült, viaszba nyomott orvosi szimbólum, amit a nagyapámtól kaptam, és amit tíz éve egyetlen alkalommal, a kényszerű költözésünk előtt használtam utoljára a széfemben – ott ékeskedett az alján.
Viktor felnézett rám, a szeme vörösödött a kimerültségtől és a tehetetlen dühdtségtől.
– Mihail, a széfed… Hozzáférhetett?
– Csak Roman és Solomia ismerte a kombinációt – súgtam megfagyott torokkal. – De a kulcs… a kulcs a zakóm zsebében volt, azon a fogason, ahová mindig akasztom, amikor belépek a lakásba.
Solomia eközben újra megmozdult. A fájdalomcsillapítók lassan vesztettek erejükből, ahogy a szervezete harcolt a sokkal mélyebb, lelkibb sebek ellen. A szeme kinyílt, és a tekintete az enyémbe fúródott. Abban a pillanatban nem egy tizenkilenc éves művészhallgatót láttam, hanem egy sarokba szorított, rettegő állatot, aki túl sokat látott abból a világból, amit én naivan biztonságosnak hittem.
