– Tudom, mit írtál a hátára, és tudom, mit talált a dácsán. Visszafojtottam a lélegzetem harminc éven át a műtőben, amikor a halállal küzdöttem, de most… most nincs az az isten, aki megmentsen téged attól, ami következik.
A telefon másik végén egy pillanatra elhallgatott a zene. A bársonyos hangból egy másodperc alatt eltűnt minden kedvesség. Egy rideg, gépies kuncogás hallatszott, majd a vonal túlsó felén Roman hűvösen ezt felelte:
– Túl késő, öregem. A rendőrség már úton van… de nem hozzám. Hanem ahhoz a nyugdíjas sebészhez, akinek a neve ott szerepel a gyilkossági papírokon.
A vonal megszakadt.
A folyosó végén lépések zaja hallatszott. Két egyenruhás rendőr lépett be a sürgősségire, a kezükben letartóztatási paranccsal, és egyenesen felém indultak.
Viktor az ajtóból nézett rám, a szemeiben a felismerés borzalmával. De én nem hátráltam meg. Kezemet a zsebembe süllyesztettem, ahol az ujjaim rázártak egy régi szike markolatára, amit még az utolsó operációm után tartottam meg emlékbe. Ha Roman azt hitte, hogy nyert, akkor elfelejtette, hogy egy sebész pontosan tudja, hol kell vágni ahhoz, hogy a gép legmélyebb alkatrésze is megálljon.
