A kórházi szoba fehér falai hirtelen mintha összezsugorodtak volna. Álvaro Serrano, aki a harmincmillió eurós üzleti tárgyalásokat is jéghideg, megfontolt nyugalommal vezényelte le, most ott állt a fénykép felett, és úgy érezte, mintha a padló süllyedne el a lába alatt.
A kezében tartott polaroid képen Beatriz, a négy éve elhunyt felesége látszott, amikor a betegsége utolsó stádiumában már elveszítette a haját, és egy kék sállal takarta a fejét. De a legdöbbenetesebb nem ez volt. A képen Beatriz mellett egy fiatalabb, könnyes szemű lány ült, gyengéden fogva a kezét – ugyanaz az Alba, aki most a kórházi ágyon feküdt, és akit ő eddig csak egy egyszerű, négy hónapja felvett háztartási alkalmazottnak hitt.
Álvaro ujjai megremegendtek. A torkában dobogó szívvel nézett a lányra.
— Ki vagy te, Alba? — suttogta, és a hangjában nem düh, hanem mély, földrengésszerű döbbenet lakozott.
Alba nehezen vette a levegőt, de a tekintetében ott ragyogott az az őszinteség, ami a La Moraleja-i villa üres falai között már rég elveszett.
— Nem vagyok idegen, Álvaro — szólalt meg rekedtes, de tiszta hangon. — Beatriz… a feleséged… a húgom volt. Kicsit több mint négy évvel ezelőtt, amikor a családi viszonyok megszakadtak, és ő már tudta, hogy a betegsége legyőzi, engem kért meg egyetlen dologra: hogy ne hagyjam el a gyerekeit. Amikor elmentem hozzá a kórházba, megígértem neki. De a te büszke, zárt világodban egy olyan lány számára, mint én, nem volt hely rokoni szálakon. Azt hittem, ha csendben, beosztottként jövök be a házba, legalább vigyázhatok Nicóra és Danira, anélkül, hogy a múlt sebeit felszakítanám.
Álvaro a homlokát a kezébe temette. Hirtelen minden darab a helyére ugrott: miért ismerték meg a gyerekek azonnal; miért énekelte Dani a csillagok dalát; és miért ragaszkodott Alba olyan makacsul a mindennapi kimerítő munkához, miközben Mercedes – a harminc évig a családnál szolgáló, de a hatalmát féltő házvezetőnő – megpróbálta elüldözni, mert félt, hogy kiderül az igazság.
