— Kyle — mondtam a telefonba, miközben a fülemhez szorítottam a készüléket, s a másik kezemmel óvatosan megigazítottam a gerincfűzőmet a csendes, orvosi lábadozó lakás pihe-puha párnái között. — A munkálatok nem állnak le. A padlócsere és a vegyszeres felületkezelés hónapok óta esedékes volt. És a házba senki nem léphet be.
A vonal másik végéről üvöltés, gyereksírás és a felháborodott családi morajlás zaja szűrődött át.
— Megőröltél?! — üvöltötte Kyle, s a hangja teljesen elcsuklott a düh től. — Anya és a többiek itt állnak a hőségben! Tizenkét ember! A gyerekek éhesek, a hűtőtáskák olvadnak a napon! A vállalkozó azt mondta, hogy szellőztető maszk nélkül még a verandára sem léphetünk fel! Azonnal hívd fel őket, és mondd meg nekik, hogy takarodjanak innen!
Ránéztem a kisasztalra. Ott feküdt a pohár friss víz, a műtét utáni fájdalomcsillapítóm, és a sebészem által felírt szigorú rehabilitációs órarend. Senki sem üvöltött a fülembe. Senki sem követelt reggelit tizennégy főre. Nem volt törölközőmosás, nem volt kiömlött gyümölcslé, s nem volt Diane, aki a teraszon ülve jeges teát szürcsölve oszogatta volna a parancsait.
— Nem fogom felhívni őket, Kyle — feleltem halkan, fagyos nyugalommal. — A ház veszélyes munkaterület. A figyelmeztető táblák kint vannak.
— Ez az én házam is! — kelt ki magából a férjem. — Nincs jogod kizárni minket a saját otthonunkból! Anya azt mondja, törvénytelen, amit csinálsz!
— Valóban? — emeltem fel a hangom épp csak annyira, hogy átjárja a vonalat a szavaim súlya. — Akkor talán kérdezd meg az anyádat, vagy nézd meg a telekkönyvi kivonatot, Kyle. A házat a szüleim örökségéből vettem, még mielőtt összeházasodtunk volna. A nevem az egyetlen név a tulajdoni lapon, a biztosításon és a felújítási engedélyeken. Jogilag és ténylegesen ez az én ingatlanom. És én mint kizárólagos tulajdonos, engedélyeztem a munkálatokat.
A vonal túloldalán hirtelen elakadt a szó.
