Egy csütörtöki napon Kyle ügyvédjén keresztül találkozót kért.
A találkozóra Mr. Henderson irodájában került sor. Két héttel a műtét után már segítség nélkül, egyenes háttal tudtam járni. A fűző még rajtam volt, de az arcomról eltűnt a tizenöt évnyi kimerültség és szorongás nyoma.
Kyle az irodában ült. Az arca nyúzott volt, a szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. A méregdrága inge gyűrött volt, s amikor meglátott belépni, felpattant a székből.
— Sarah… — suttogta, s megindult felém, de Mr. Henderson egyetlen határozott mozdulattal jelzett neki, hogy üljön vissza.
— Üljön le, Mr. Vance — mondta az ügyvédem kimérten. — Ez egy hivatalos megbeszélés.
Kyle visszavetette magát a székre, s a fejét a kezébe temette.
— Sarah, kérlek… — szólalt meg rekedt hangon. — Ez az egész egy őrültség. Elveszítettem a fejem. Elismerem. De nem kell elválnunk! Nem kell eladnod a házat!
— A ház nem eladó, Kyle — mondtam nyugodtan, miközben leültem Mr. Henderson mellé. — A ház az én tulajdonom. És én vissza fogok költözni oda, amint a rehabilitációm befejeződik.
— És mi lesz velem?! — nézett rám kétségbeesetten. — Anya lakásában alszom a kanapén! Tizenkét ember nyomorog ott! Az egész nyaralásuk tönkrement! Több mint tízezer dollárt költöttünk el motelekre és éttermekre az elmúlt két hétben! A megtakarításaink elmentek!
Néztem a férfimat. Arra az emberre, akit huszonkét éven át szerettem, s akinek az egész családját a hátamon hordoztam.
— A te megtakarításaid mentek el, Kyle — igazítottam meg a papírokat. — Nem az enyémek. A számláinkat elkülönítettem.
— Miért csinálod ezt?! — emelte fel a hangját Kyle, s a szemeiből kitört a tehetetlen düh. — Huszonkét évig minden rendben volt! Szeretted a családomat! Szerettél vendégül látni minket! Egyetlen műtét miatt így megváltoztál?!
Lassan előrehajoltam az asztalon.
