A földtulajdonos a legrosszabb lovát adta a szegény fiatalembernek, hogy mindenki előtt megalázza: “Lássuk, abbahagyod-e az ilyen álmodozást.” Egyszerűen átvette a kezet és elment; Hónapokkal később az az öreg állat arra kényszerítette a főnököt, hogy feltárjon egy családi titkot, amire senki sem számított.

2. RÉSZ: Az igazság árnyéka és a vihar utáni csönd
A vihar dübörgése elnyomta a hacienda felől érkező paták dobogását, de a villámok fénye könyörtelenül megvilágította az elhagyatott raktár rozsdás bádogfalait. Mateo és Lucía ott álltak a félhomályban, a feszültség szinte tapintható volt köztük. A lány ujjai még mindig Mateo kezén pihentek, de mielőtt a fiú válaszolhatott volna a kimondatlan kérdésre, odakinn hirtelen egy ló nyerítése és egy határozott, parancsoló hang szakította félbe a pillanatot.

– Lucía! – szólt ki a viharból Don Ramiro hangja, amely hidegebben csapódott be az ajtón, mint maga a fagyos eső.

A földbirtokos nem volt egyedül; két fegyveres munkása kísérte, és az arcán lévő kifejezés nem tűrt semmilyen magyarázatot. Amikor belépett a raktárba, a tekintete azonnal a lányára, majd azonnal Mateóra szegeződött, aki védelmezően még mindig a szürke ló – Trueno – mellett állt.

– Szóval itt bujkálsz – mondta Don Ramiro, és lassú, nehéz léptekkel közelebb lépett. – Azt hitted, megúszod a dacot? Hogy bemocskolod a család nevét egy ilyen senkiházival?

– Apám, semmi sem történt! Csak a vihar elől menekültem! – kiáltotta Lucía, és apja elé lépett, hogy elválassza a két férfit.

– Elég legyen a hazugságokból! – rivallt rá a földbirtokos, akinek a szemeiben féktelen harag tükröződött. – Már elintéztem a holnapi utadat. Holnap reggel indulnod kell Guadalajarára, a nagynénédhez. És te, Cruz… – fordult Mateóhoz, miközben a hangja szinte suttogó fenyegetéssé halkult. – Azt hittem, a La Quemada legelő elegendő lecke volt neked. De úgy látszik, túl nagy a szád, és túl messzire merészkedtél. Holnaptól nemcsak hogy nem lépsz a földjeimre, de a faluból is ki lesz tiltva a családod. Minden holmitokat elvesszük, ami a birtokhoz kötődik.

Mateo felemelte a fejét. A félelem helyett valami mély, tiszta elszántság égett a tekintetében. Nem félt a szegénységtől, hiszen abban nőtt fel, de a méltóságát senki sem vehette el tőle – különösen nem egy olyan ember, aki a saját múltját és félelmeit maszkolta kegyetlenséggel.