Don Ramiro kezéből kiesett a papír. A levegő megfagyott körülötte.
A találkozás a főudvaron
Kora reggel a hacienda udvara ismét megtelt munkásokkal, kereskedőkkel és bámészkodókkal. Mindenki tudta, hogy ma küldik el Mateót és az édesanyját, Teresát, és sokan sajnálattal, mások kárörvendve figyelték a történteket.
Mateo és Teresa egyetlen kis faládával a kezükben álltak a kapu előtt. Trueno – aki az elmúlt hetek gondos ápolásának köszönhetően visszanyerte egykori fenséges tartását, fényes szürke szőrével és egészséges patáival – nyugodtan állt mellettük, fejét méltóságteljesen tartva.
Ekkor kinyílt a főház nehéz tölgyfa ajtaja.
Don Ramiro lépett ki rajta. De nem olyan volt, mint akit megszoktak: az arca sápadt volt, a szeme alatt mély árnyékok húzódtak, a kezében pedig egy vastag, poros iratcsomagot szorongatott. Nem szólt egy szót sem a munkásokhoz. Egyenesen Mateóhoz sétált, és megállt a szürke ló előtt.
A csend olyan mély volt, hogy hallani lehetett a távoli madarak csiripelését.
– Mateo… – kezdte Don Ramiro, és a hangja ezúttal nem parancsoló, hanem meglepően fáradt és megtört volt. – Azt mondtad, hogy az igazság utat tör magának. Igazad volt.
A földbirtokos átnyújtotta az iratokat a fiatalembernek. Mateo tétován kinyitotta a borítót, és a papírokra pillantott. Azok hivatalos birtoklevelek voltak – nemcsak a La Quemada legelőről, hanem a San Jerónimo hacienda eredeti, törvényes tulajdonjogáról is, amelyet évtizedekkel ezelőtt eltitkoltak.
– Az apád… – folytatta Don Ramiro, miközben a tekintetét a földre szegezte. – Nem egy egyszerű farmbalesetben halt meg, ahogy a faluban beszélték. Ő volt az, aki először rájött a titokra. És az apám… nos, az apám elhallgattatta. De én nem akarom tovább vinni ezt a terhet.
A munkások morajlani kezdtek a háttérben. Senki sem értette, mi történik, de mindannyian érezték, hogy egy korszak véget ért.
