A koszos pólós fiú, aki a macskát behozta, még mindig ott állt a pult mellett. A kezei tiszta vér és piszok voltak, az arca elszíneződött a könnytől. Odalépett Nanához, és térdre ereszkedett a széke előtt.
– Eldora néni… én… én tényleg ledolgozom – szipogta a fiú. – A nevem Leo. A szomszéd utcában lakom. Nem volt senkim, aki segítsen. Az anyukám beteg, nekünk egyetlen fillérünk sincs. A kismacskát a bokorban találtam a házunk mellett, ahogy a hőségben haldokolt. Nem tudtam csak úgy otthagyni…
Nana megszorította Leo hideg, piszkos kezét.
– Nem tartozol nekem semmivel, fiam – mosolygott rá gyengéden. – Te megtetted a legnehezebb részt: elhoztad őt idáig, és nem fordítottad el a fejed. Ez többet ér minden pénznél.
Ekkor kinyílt a belső vizsgáló ajtója. Dr. Vance, a vezető állatorvos lépett ki, a homlokán izzadságcseppekkel. A kesztyűjét levéve körbenézett a váróteremben, majd a tekintete Nanán és León állapodott meg.
– Sikerült stabilizálnunk – mondta a doki, s a szavaival mintha az egész váróterem egyszerre lélegzett volna fel. – Súlyos kiszáradása volt, belső vérzése a gázolástól és magas láza. De a szivecsskéje erős. Ha átvészeli az éjszakát a tüdőgépben és az infúzión, jó esélye van a felépülésre.
Leo örömében az arcába temette a kezét és zokogni kezdett. Nana lehunyta a szemét, és egy halk „köszönöm”-öt suttogott az ég felé.
Dr. Vance ekkor Calliope-ra, a recepciósra nézett.
– Calliope, ki egyenlítette ki a vészhelyzeti ellátás számláját?
Calliope halkan válaszolt:
– Eldora hölgy. Az egész nyugdíját odadadta.
Dr. Vance elkomolyodott. Odalépett Nanához, s a szemeiben mély tisztelet csillogott.
– Eldora néni… maga évtizedek óta jár hozzánk a saját állataival. Tudom, milyen körülmények között él. Nem hagyhatom, hogy ez a számla tönkretegye a hónapját.
– A fizetés megtörtént, doktor úr – emelte fel a fejét Nana büszkén. – Nem kérek visszatérítést. Csak tegye meg, amit tud a kisjószágért.
