– Apa… – lehelte ismét, és a jobb keze görcsösen rángatózni kezdett. – A pincében… A fészernél a dácsán… Nem a dokumentumokért mentem. Megtaláltam a… a kazettákat. Meg a papírokat, amiket anya hagyott hátra a halála előtt. Roman nem az, akinek mondja magát. Nem a barátunk. Ő… ő akarta megmérgezni anyát is, hogy…
A hangja elcsuklott, a szeme lecsukult, és a monitorok éles, figyelmeztető sípolásba kezdtek, ahogy a pulzusa hirtelen megugrott.
– Nővér! Kétszáz milligramm hidrokortizonot, azonnal! – ordítottam el magam, az évtizedes sebészi reflexek azonnal átvették az irányítást a pánik felett. Viktor már ott is termett, a vénát kereste, míg a rendőr tehetetlenül állt a sarokban, a papírokkal a kezében.
Amikor Solomia állapota stabilizálódott, és újra egyenletesen, bár gyengén lélegzett, a folyosóra léptem. A kórház éjszakai csendjét csak a hűtőgépek zúgása tömte be. A zsebembe nyúltam, és előhúztam a saját telefonomat.
Roman száma villant fel a kijelzőn, mintha csak érezte volna, hogy hívni fogom.
– Mihail Andrejevics? – csicseregte a jól ismert, bársonyos, mégis hamis hang a vonal másik végén. Olyan volt, mint egy sima, olajozott gépezet. – Milyen kedves tőled, hogy éjszaka is gondolsz rám. Remélem, minden rendben van a klinikán? Solomia azt mondta, átugrik hozzám egy kicsit beszélgetni a tervekről, de még nem jött haza. Kezdek aggódni…
A gyomromban felkavarodott a keserűség. A hideg bor emléke a konyhamból, a tavaszi lehelet a folyosón – mindez hirtelen összeállt egyetlen szörnyű kirakóssággal. Roman ott járt a lakásomban. Miközben én a sürgősségire rohantam, ő még ott iszogatott a konyhámban, magába szívva a családi életünk maradék maradványait.
– Roman – mondtam, és a hangom olyan hideg volt, mint a boncterem rozsdamentes acél asztala. – Hol vagy?
– Én? Otthon, az ágyban, Mihail. Miért kérded? Történt valami Solomiával?
