Mallory döbbenten nézett Travisre:
“Azt mondtad, hogy semmi sem létezik!”
“Azt hittem, az!” Travis kimerülten válaszolt.
“Nem,” közbeléptem. Csak azt remélted, hogy a gyász sebezhetővé és meggondolatlanná tesz.
Miles ezután hivatalos értesítést adott nekik: most már szigorúan tilos belépniük a házba, kapcsolatba lépniük az ingatlanügynökkel, eladásra bocsátani vagy bármit tenniek a kunyhóval.
Hozzátette, hogy egyetlen próbálkozás a bizalmi alap megtámadására visszaszerzési eljáráshoz vezetne a pénzért, amelyet David Travisnek kölcsönzött, de ő soha nem fizetett vissza.
Az összeg **89 000 dollár** volt.
Travis csendben maradt.
Az anyja sírni kezdett. De nem gyászolta fiát. Sírt a kunyhóért, a házért, a bankszámláért, amelyhez soha nem férhet hozzá, és a váratlan pénzért, amit úgy gondolt, hogy a gyászomból kitakaríthat.
Szélesen kinyitottam az ajtót:
“Ez még mindig az én házam.” De egyikőtök sem szívesen látott ott.
Anélkül, hogy megöleltek volna, elmentek.
Ez volt az egyetlen kedvesség, amit hónapok óta mutattak nekem.
Három héttel később beköltöztem a tóparti kunyhóba. Nem azért, mert kitaszítottak, hanem mert Daviddel egyszer együtt akartunk öregedni.
Levendula ültettem a lépcső lábához, felakasztottam a horgászsapkáját az ajtó mellé, és a leveleit a cédrusládába tettem.
A 315 700 dollár biztonságban maradt.
A kis kék házat bérbe adtam egy nővérnek és annak a fiának.
Travis még egy utolsó jogi fenyegetést tett, majd eltűnt, amint Miles felhozta az adósságának visszafizetését.
Néhányan hidegnek vagy érzéketlennek ítéltek.
Valójában csak özvegy voltam, aki a férje utolsó kívánságait teljesítette.
Nem hagytam, hogy a halálát üres csekkké alakítsák.
