Ethan ott ült a konyhaasztalnál, a fekete bőr táskája mellett, a papírok szanaszét hevertek a padlón. A cég, amit az apjától örökölt – és aminek a részvényeinek a többségét az én nevemre szóló külön vagyonként védett szerződések biztosították –, most hivatalosan is kikerült a kezéből. A bíróság ugyanis a csalás, az okirathamisítás és a vagyoni károkozás miatt azonnal zárolta a számláit.
Odaléptem hozzá utoljára.
– A válópapírokat tegnap reggel jegyezték be, Ethan – mondtam, és a hangom teljesen mentes volt a haragtól. Már csak a puszta sajnálat maradt utána. – A lakás, amiben vagy, a cég, amit vezettél, és a jövő, amit meg akartál menteni… mind az enyém. Te pedig megkaptad azt a családot, amit akartál. Boldog légy velük.
Nem válaszolt. Csak ült némán, a kezét a fejére szorítva, miközben a kinti utcán a nap lassan felhők mögé bújt.
Kimentem a házból, beültem a kocsimba, és a rádióban szóló kedvenc dalom mellett elindultam az autópálya felé. A két bőröndöm a csomagtartóban volt, a szívemben pedig nem volt más, csak a tiszta, könnyű szabadság.
Végre otthon voltam. A saját életemben.
