A vendégek morajlani kezdtek. Az újságírók azonnal elővették a jegyzettömbjeiket; a technológiai szektor egyik legígéretesebb cégének botránya éppen a szemük előtt bomlott ki.
Lucía némán állt a sarokban. A borospohár még mindig a kezében volt, de a remegés megszűnt. A fájdalmat elborította a tiszta, fagyos valóság. Ránézett a férjére, akit egykor annyira szeretett, de most már csak egy idegent látott benne, aki a saját kapzsiságának áldozatául esett.
— Álvaro… igaz ez? — kérdezte Lucía halkan, de a hangja betöltötte a teret. — Az egész házasság, a vacsora, ez a helyzet… csak egy előkészület volt arra, hogy kitúrjatok?
Álvaro elhallgatott. A szeme elkerülte Lucía tekintetét. A cég, a hatalom és a vagyon ígérete teljesen elvakította.
— Lucía… én nem akartam… — kezdte Álvaro, de a szavak elakadtak a torkán.
— Nem akartál szembenézni a múlttal — mondta Lucía, majd letette a borospoharat az asztalra. Hangos, éles csattanással hallatszott a pohár talpának ütközése a fával. — De most már nem kell aggódnod. A múlt véget ért.
IV. RÉSZ: A távozás és az új kezdet
Lucía megfordult, és határozott léptekkel elindult a villa kijárata felé. Nem sírt. A megaláztatást, amit órákkal ezelőtt érzett, felváltotta a teljes felszabadulás érzése.
Doña Carmen nem tartotta vissza. Sőt, amikor Lucía elhaladt mellette, az idős asszony finoman megérintette a kezét.
— Menj csak, lányom. Ez a ház már régóta nem méltó hozzád. De az igazság veled marad.
A La Moraleja-i kertben a hűvös esti szél fújt. Lucía kilépett a kapun, ahol a taxisoför már várta. Amikor beszállt a kocsiba, még egyszer visszanézett a kivilágított villára. A fények ragyogtak, de belül minden összeomlott.
Három héttel később a bíróságon a kék iratakták és Doña Carmen vallomása alapján a részvények tulajdonjoga hivatalosan is megoszlott. Álvaro cége drasztikus zuhanásba kezdett a sajtóbotrányok és a jogi eljárások miatt; a partnerek elpártoltak tőle, Natalia pedig a történtek után elhagyta az országot.
