Alexander lehajolt, hogy felsegítse a feleségét, de Vanessa vadul eltolta a kezét.
– Hagyj békén! – sikoltotta a padlón ülve. – Mindez a te hibád! A te családod tette tönkre!
Az utolsó szó
Odalléptem a földön zokogó menyasszonyhoz. Megálltam néhány centiméterre tőle, lefelé nézve arra a nőre, aki alig egy órával ezelőtt még az ujjával mutatott rám, és gúnyosan kinevetett, mert szerinte nem tartoztam ide.
– Tudod, Vanessa – mondtam halkan, de a hangom tisztán csengett a csendes teremben –, igazad volt abban, hogy nem tartoztam ide. Ebben a teremben a hazugság, a gőg és a mások eltiprása volt az úr. Én sosem tartoztam volna a te világodhoz.
Megfordultam, és a kijárat felé vettem az irányt.
Patricia Whitmore csendben elindult utánam. Amikor elhaladtunk a bálterem gigantikus virágdekorációi mellett, az idős asszony megrázta a fejét.
– Köszönöm, Elena – mondta halkan. – Hosszú ideje ez volt az első alkalom, hogy levegőt mertem venni.
– Nem nekem kell megköszönnie, Patricia – válaszoltam, miközben a lifthez értünk. – Hanem az igazságnak.
A lift ajtaja kinyílt. Beszálltam, és az üvegfalon keresztül még utoljára visszanéztem a 80. emeleti bálteremre. A fehér orchideák hervadozni látszottak a vakító fények alatt, a vendégek lassan, fegyelmezetten kezdtek el szállingózni a vészkijáratok felé, a milliárdos birodalom pedig, amit hamis alapokra építettek, ott porladt el a szemünk előtt.
Megnyomtam a földszintes gombot, és miközben a kabin simán, hangtalanul süllyedni kezdett Manhattan éjszakai fényei felé, éreztem, hogy a huszonnyolc éve cipelt teher végre lekerült a vállamról.
Az apám igazságot kapott. És a játék, amit a Whitmore család kezdett el, végre véget ért.
