Serena felhorkant, a szemeiből szinte szikrák szóródtak.
– És most mit csinálunk?! A lakásunkat lemondtuk! A költöztető cég le van foglalva szombatra! Hova fogunk költözni?!
– Azt hiszem, ez már nem az én problémám – mondtam hidegen, majd intettem a kijárat felé. – És most, kérlek benneteket, hagyjátok el a házat. Péntek reggel kilenckor az új tulajdonosok átveszik a kulcsokat. Én pedig holnap reggel költözöm az új otthonomba.
Keith és Serena még percekig álltak ott, mintha nem akarnák elhinni, hogy ez a történet nem az ő győzelmükkel végződik. De végül, látva, hogy a határozottságom megmásíthatatlan, Serena zokogva kapta fel a táskáját, Keith pedig szitkozódva követte a bejárati ajtó felé. Az ajtó csapódása messze visszhangzott a csendes Birwood Lane-en.
Az új fejezet
Három nappal később, péntek reggel pontosan kilenc órakor egy elegáns fekete szedán parkolt le a ház előtt. Az új tulajdonos egy kedves, idősödő házaspár volt, akiknek a gyerekei már felnőttek, és egy nyugodt, szeretettel teli otthont kerestek. Amikor átadtam nekik a kulcsokat, a feleség könnyes szemmel köszönte meg a gondoskodást, amivel a házat ápoltam. Tudtam, hogy a Birwood Lane jó kezekben van.
Én maga pedig nem egy sötét pincelakásba költöztem, ahogy azt Serena tervezte nekem. Három héttel korábban, a magánbefektetési céggel köttetett megállapodás részeként, vásároltam egy gyönyörű, egyszintes, modern apartmant a várostól nem messze, egy csendes, parkosított környéken. A készpénzes eladásból származó összeg fennmaradó része pedig biztonságosan fialt a nevemre szóló számlákon, garantálva, hogy soha többé ne kelljen attól tartanom, hogy bárki a pénzemen vagy a tulajdonomon élősködjön.
Az első héten a telefonom folyamatosan csörgött.
Keith hívott kétségbeesve, hogy a költöztetők nem tudnak hova menni, a holmijuk egy raktárban áll, és ők maguk egy olcsó, külvárosi motelben húzzák meg magukat. Azt akarta, hogy engedjem meg nekik, hogy legalább átmenetileg a garázsban vagy a vendégszobában lakjanak az új helyemen.
