Megálltam a nappali nyitott ajtajában. A szobában csendes morajlással folyt a beszélgetés. Kristen a kanapén ült a szüleivel, bort kortyolgatva, miközben a rokonai a terített asztalt csodálták. Patrick az ablaknál állt, a poharát pörgetve. Oliver, a hétéves unokám, a földön ült a kis autójával játszva, és amint megpillantott, azonnal elmosolyodott.
— Nagymama! Kész a vacsora? Nagyon éhes vagyok! — kiáltotta boldogan.
Minden szem rám szegeződött. Patrick felém lé pett, a szokásos kényelmes, magabiztos mosolyával.
— Na, anya, tálalhatunk? Kristen mondta, hogy megbeszéltétek a dolgot, és minden el van rendezve.
Ránéztem a fiamra. Arra a férfira, akit felneveltem, akinek a lázát éjszakákon át borogattam, és aki az apja halála után megígérte, hogy vigyázni fog rám. Most ott állt, arra várva, hogy kihozzam a négy napig készített vacsorát, miközben a saját anyját száműzte a konyhába.
— Nem, Patrick. Nincs semmi elrendezve — mondtam halkan, de olyan tisztán és határozottan, hogy a beszélgetések egy pillanat alatt elhaltak a szobában.
Kristen felvonta a szemöldökét, és letette a borospoharat.
— Dorothy, ne csinálj most jelenetet. Megbeszéltük. Egyszerűen nincs elég hely a kényelmes ültetéshez…
— Kristen — vágtam közbe, nem kiabálva, de olyan fagyos tónussal, amit még soha nem hallott tőlem. — Ez az én házam. Ez az én asztalom. És az az étel, ami a konyhában van, az én munkám gyümölcse. 31 éve mindenkit szeretettel várok ezen a napon. De ma megtanítottátok nekem, hogy szerintetek én csak a szakács és a felszolgáló vagyok a saját otthonomban, akinek az a dolga, hogy eltűnjön, amint elkészült az étel.
— Anya, kérlek, ne légy drámai! — lépett közelebb Patrick, feszülten pillantva az apósára és az anyósára. — Ez csak logisztika volt! Nem kell ebből ügyet csinálni a vendégek előtt!
