Kihúztam a megszokott székemet, de nem ültem le. A teremben uralkodó csend fojtogató volt; Kayla barátai feszülten merevedtek a székükön, Jordan pedig úgy bámulta a tálcát az asztal közepén, mintha az megváltást hozhatna számára.
Lassan benyúltam a kötényem zsebébe, és elővettem a telefonomat, valamint egy apró, rézből készült kulcsot.
— Zavarban vagy, Kayla? — kérdeztem halkan, de a hangom olyan tisztán és határozottan zengett át az étkezőn, mint a karácsonyi harangszó. — Zavar, hogy a ház tulajdonosa és a szakács jelen van az étkezésnél?
Kayla arca egyetlen másodperc alatt veszítette el a magabiztos, nyájas mosolyt. A barátai felé pillantott, próbálta menteni a látszatot.
— Margaret, ne légy drámai… Csak azt gondoltam, fáradt vagy a főzés után, és fentről jobban látnád a tévét…
— Én nem vagyok a cselédetek, Kayla — vágtam közbe, nem kiabálva, de ellentmondást nem tűrően. — És nem vagyok vendég sem ebben a házban.
A tekintetemet a fiamra, Jordanra emeltem. Sápadt volt, a kezei remegtek.
— Jordan. Elfelejtetted, kik vagyunk? Elfelejtetted, ki tartotta fel ezt a családot, amikor apád meghalt? Vagy ki nyitotta ki előttetek az ajtót, amikor az utcára kerültetek volna a kifizetetlen lakbér miatt?
— Anya… én sajnálom… — nyögte ki Jordan, és felállt. — Kayla nem úgy értette…
— De, pontosan úgy értette — mondtam, és a rézkulcsot határozottan az asztal közepére, a pulykatál mellé tettem. — Ez a kulcs a fent lévő lemezdobozt nyitja. Abban a dobozban van a ház teljes tulajdoni lapja, az egyetlen nevemmel, és a végrendeletem, amelyet ma este szándékozom átírni.
Kayla elfehéredett. A barátai közül az egyik nő feszengve felállt, és leengedte a szalvétáját.
— Azt hiszem… nekünk most mennünk kell — suttogta a vendég, és a többiek azonnal követni kezdték, kapkodva szedve a kabátjaikat. Negyedórán belül az elvitelre hozott bort és a hamisítatlan gőgöt hátrahagyva mind elhagyták a házat.
