A címke részben le volt tépve, de a hatóanyag neve és a laboratóriumi kód még tisztán látszott. Egy erős, állatgyógyászatban és idegrendszeri bénításra is használt nyugtató-izomrelaxáns, amit gyermekeknek soha, semmilyen körülmények között nem szabadott volna adni. Különösen nem heteken át, titokban, adagolva.
Hirtelen lépteket hallottam a bejárati ajtó felől.
Megmerevedtem. A táskámba süllyesztettem a kék dobozt, és a folyosó felé fordultam.
A fémajtó nyikordult, és belépett Esteban Morales. A kezében egy táskát tartott, az arcán pedig az a magabiztos, olcsó mosoly ült, amit a hivatalos ügyekben szoktak használni. De amikor meglátott engem a konyhában – a gyermekorvost, aki nem hagyta annyiban a dolgot –, a mosoly azonnal leolvadt az arcáról.
— Maga… mit keres itt, doktor? — kérdezte Esteban, és a hangja hirtelen éles lett. — Ez a ház magánterület. A bírósági engedély a nevemre szól az értékesítéshez!
— Nincs semmilyen érvényes engedélye, Esteban — mondtam, és a pultra támaszkodva egyenesen a szemébe néztem. — Tudjuk a hamis orvosi jelentésekről. Tudjuk a kék dobozról, amivel hónapokon át lassan megbénította és megmérgezte ezt a tízéves kislányt. A rendőrség már úton van.
Esteban arca eltorzult a dühdttől. Egy lépést tett felém, a kezét a zsebébe dugva.
— Maga egy senki! Egy vidéki orvos, aki beleszól abba, amihez semmi köze! Ha Inés meghal, a vagyon akkor is az enyém! A bíróságon én vagyok a gyámja!
— Már nem az — hallatszott egy újabb hang a bejárati ajtó felől.
A rendőrségi terepjáró lámpái villogtak fel a fák között, és a helyi kapitányság két tisztje lépett be a nappaliba, a kezükben a letartóztatási paranccsal.
Esteban megpróbált az ablak felé hátrálni, de a rendőrök lefogták. A bilincs csattanása tisztán és határozottan zengett a kis ház falai között – ugyanazon a helyen, ahol néhány napja még egy kislány várt a halálra a fagyos székben.
