“Van valami leveled ezen a héten?”
“Semmi fontos, csak egy kis szület.”
Bólintottam.
Lementem a pincébe.
Apámnak volt ott egy kis kandallója.
Azt használta, amit elmélkedő éjszakáknak nevezett.
A nagy még meleg volt.
Bent találtam egy kis hamuhalmot, frissen.
Én apám szerszámkészletéből vettem csipet.
Letérdeltem.
Óvatosan felemeltem a darabokat.
Csak egy darab nem égett meg.
2 cm x három.
Az egyik sarokon a Roads Trust logó állt, halvány, de tiszta.
A másik oldalon négy szó volt anyám kézírásával.
“Ne hagyd, hogy ezt lássa. Paige-nek még jobban szüksége van rá. »
Paige volt Lindsay gyerekkori beceneve.
Csak három ember a világon nevezte még így.
Anyám is közéjük tartozott.
A kezem nem remegett.
Meglepett.
Egy éve várok erre a pillanatra.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyen kicsinek fog kinézni.
Felmentem az emeletre.
12 fotót készítettem erről a töredékről 12 különböző szögből.
Átvizsgáltam.
A vizsgálatokat hajnali 1:14-kor küldtem el Kellermannek.
Másolatokat küldtem Sophie-nak, egy személyes felhőben, amiről anyám nem is tudott.
Kellerman 4 perc alatt válaszolt.
“Itt a kill switch. Mikor kezdjük meg? »
Beírtam egy randit.
Október 22., a születésnapom.
Válaszolta.
“Értettem. Boldog születésnapot korán, kölyök. »
Azt akarom, hogy képzelj el valamit.
Képzeld el, hogy tudod, mikor változik meg az életed.
Képzeld el, hogy tudod, ki lesz a szobában.
Képzeld el, hogy tudod, milyen dalokat fognak játszani, milyen ételek lesznek az asztalon, milyen széken ül majd apád.
Képzeld el, hogy választhatod ki a pillanatot.
Én 22:45-öt választottam.
Szeptember hamvai és októberi vacsora között hétvégén hazamentem.
Mosolyogtam.
Beszéltem apámmal az időjárásról.
Anyukámnak hagytam, hogy dicsekedjen Lindsay új pozíciójával a Redwater Pressnél.
Leültem vacsorára és tésztát ettem.
Egy október eleji este Lindsay hazatért egy látogatásra.
Az egész családnak elmondta, hogy nemrég kapott egy 25 000 dolláros támogatást a Nemzeti Művészeti Alapítványtól.
“A próbajátékokhoz, amin dolgozom,” mondja.
Anyám sírt.
Apám pezsgőt öntött.
