Elfelejtette, hogy Natalie nem az a csendes, naiv lány, akit harmincöt évig a háttérbe kényszerítettek.
– Igazad van, Ryan – mondta Natalie szinte suttogva, de a hangjában ott vibrált a veszélyes bizonyosság. – A bíróság lassú. De vannak más utak is.
Ekkor a konyhaasztalon fekvő telefonja megcsörrenni látszott.
Nem Ryan hívása volt. Egy ismeretlen, helyi szám.
Natalie egyetlen mozdulattal felvette, és a füléhez emelte, miközben a tekintetét nem vette le a döbbent férjéről.
– Halló?
– Mrs. Mercer? – egy mély, hivatalos hang szólt a vonal túloldaláról. – Itt Marcus Vance nyomozó a Northstar Shore Holdings pénzügyi csalásokra szakosodott egységétől. Azért hívom, mert a bankja jelzett egy gyanús, sorozatos átutalási mintát a számlájáról, amely közvetlenül egy olyan kagylócéghez futott be, amelyet ma délután körözési listára tettünk. Ön tudatosan hagyta jóvá ezeket az összegeket?
Ryan az arcát a kezébe temette, és egyetlen hörgéssé torzult hang hagyta el a torkát.
Natalie lassan elmosolyodott, és a telefonba mondta:
– Nem, nyomozó úr. Nem hagytam jóvá semmit. És ha átküldhetem a képernyőfotókat a férjem laptopjáról, önöknek még a házkutatási parancsra sem lesz szükségük.
A konyhában beállt a végső csend. A történet itt nem ért véget – ez volt az első perc, amikor Natalie végre maga kezdte el írni a saját életét.
