Anya hirtelen felült.
– Hogyne lenne érvényes! Én vagyok az anyád! Én hoztalak erre a világra!
– Anya – mondtam, és a hangomban ott volt az a szakmai ridegség, amit a kereskedelmi cégnél alkalmaztam a legnehézkesebb ügyfelekkel szemben –, te tizenkét nappal ezelőtt aláírtál egy általános vagyonkezelési nyilatkozatot, amit Mark tolt eléd a konyhában, miközben a kávédat ittad. Azt hitted, az csak egy egyszerű banki adatfrissítés a családi segélyalaphoz, igaz? De az a nyomtatvány – mint ahogy azt a compliance tisztviselőnk tegnap reggel hivatalosan is rögzítette – kísérlet volt arra, hogy harmadik félként hozzáférjetek egy olyan zárolt portfólióhoz, amelyhez semmiféle jogi kötségetek nincs.
Mark arca hirtelen elveszítette a színét. A toll, amit elém tett, hirtelen olyan tárgynak tűnt, mint egy fegyver, ami visszafelé sült el.
– De… de a bank azt mondta, hogy… – kezdte dadogni.
– A bank semmit sem mondott neked, Mark, mert amikor a független vizsgálati osztályunk tegnap reggel megkapta a kérésedet, nem jóváhagyták, hanem azonnali hatállyal csalásgyanús zárlatot rendeltek el a számlámon – mondtam, miközben lassan felálltam az asztaltól. A szalvétámat a tányérom mellé dobtam. – És ez még nem minden.
Apám felállt a székéből. Az arca vörösödött a dühtől, a keze ökölbe szorult az asztal szélén.
– Crystal! Hogy merészelíted ezt a hangnemet?! Mi vagyunk a szüleid! Nem egy idegen cég az irodádban! Ha te most nem ülsz vissza erre a székre és írod alá a papírt, akkor…
– Akkor mit teszel, apa? – vágtam a szavába, és a tekintetem egyenesen az övébe fúródott. – Kitagadsz? Megfenyegetsz, hogy nem hívsz fel karácsonykor? Vagy megint elmondod, hogy én vagyok a hálátlan gyerek, miközben az elmúlt tíz évben én fizettem ki a gázszámláitokat, amikor apám vállalkozása becsődölt, és én vettem meg anyának azt a gyógyszert, amit az államitbiztosítás nem fedezett?
