A végső összecsapás
Amikor Olivia összerakta a mozaikdarabkákat, rájött, hogy a házban lévő férfi egy veszélyes bűnöző, aki megölte a saját testvérét.
Azon az estéen Olivia felkészülten tért haza. A rendőrség és a különleges egység már körülvette a házat, de Oliviának meg kellett győződnie arról, hogy Julian nem sejti meg a csapdát, mielőtt elfogják.
Amikor belépett a nappaliba, Julian az kanapén ült, és egy pohár bort ivott.
– Szia, drágám – mondta Julian a megszokott, lágy hangján. – Olyan fáradtnak tűnsz.
Olivia megállt az asztal mellett. A szíve vadul vert, de a tekintete hideg volt.
– Tudd meg, Julian – mondta Olivia halkan –, hogy a kórházban jártam.
A férfi keze megállt a levegőben. A lágy, meleg tekintet egyetlen másodperc alatt tűnt el az arcáról, helyét egy fagyos, szociopata mosoly vette át. Lassan letette a poharat.
– Szóval megtudtad – válaszolta Julian, és a hangja már teljesen más volt, sokkal mélyebb és keményebb. – Kár. Pedig egészen megszerettelek az elmúlt nyolc hónapban. Sokkal jobb feleség voltál, mint amit Daniel megérdemelt.
– Te szörnyeteg vagy – suttogta Olivia. – Megölted a saját testvéredet!
– Nem én öltem meg, ő volt a szerencsétlen, aki fának ment – nevetett fel Julian lassan, miközben felállt. – De most, hogy tudod az igazságot, nem hagyhatom, hogy tönkretedd az új életemet.
Julian a zsebébe nyúlt, de mielőtt előhúzhatta volna a fegyverét, az üvegajtók hatalmas robajjal betörtek. A rendőrség speciális egységei elárasztották a helyiséget.
– Fegyvert le! Rendet! – üvöltötték a rendőrök, miközben a lézerirányzékok piros pontjai elborították Julian mellkasát.
Julian látta, hogy nincs kiút. Leejtette a fegyvert, és a földre feküdt. Amikor a rendőrök megbilincselték és elvezették, még egyszer visszanézett Oliviára, és gúnyosan elmosolyodott:
– Mindegy, mit teszel, Olivia… nyolc hónapig én voltam a férjed. És ezt soha nem törölheted ki az életedből.
