Maxwell számára nem voltam Thomas Redfern lánya.
Egyszerűen csak egy idegesítő műveleti vezető voltam, aki folyton kérdéseket tett fel.
És soha nem javítottam ki.
Aznap délután a parkolóban ülve azon tűnődtem, vajon ez büszkeség vagy ostobaság volt-e.
A telefonom csörgött.
Majdnem figyelmen kívül hagytam.
Aztán megláttam a nevet.
DAVID LANGLEY.
A családom ügyvédje.
Válaszoltam.
“Szia, David.”
Nem volt köszöntő.
“Anna, most irtottak ki?”
Visszanéztem az épületre.
“Honnan hallottad?”
“Válaszolj a kérdésre.”
“Igen.”
Egy szünet.
“Mikor van?”
“Kb. három.”
Még egy szünet.
Aztán hallottam, hogy papírok mozognak.
“Érdekes.”
Elhúztam a homlokmat.
“Mi az érdekes?”
“Mert Maxwell ma reggel benyújtotta a beszerzési finanszírozási csomagot.”
Valami a hangjában egyenesebbre késztetett.
“Kinek?”
“Többek között? A testület pénzügyi bizottsága.”
A szélvédőn keresztül bámultam.
“És?”
David egy pillanatra csendben volt.
Aztán azt mondta: “Anna, ne írj alá semmit, amit Redfern küld neked.”
A kezem szorosabban szorította a telefont.
“Miért?”
“Mert szerintem Maxwell Crane ma nagyon súlyos hibát követett el.”
