— Ő segített nekem, nagypapa — mondta Lucía tisztán, bátran, életében először hangosan kiállva valakiért. — Nem volt mérges rám, amikor elrontottam.
IV. RÉSZ: Epilógus – Új fejezet a Villában
Hat hónappal később a La Moraleja-i villa életfelfogása teljesen megváltozott.
A vasárnapi ebédek nem a jegyekről és a rideg elvárásokról szóltak többé. Álvaro Valcárcel – miután szembesült a saját előítéleteivel – ritkábban látogatott át, és amikor mégis megjelent, tisztelettudó csendben ült.
A villa alagsori dolgozószobáját átalakították: már nem egy poros raktár volt, hanem egy világos tanulószoba. A falon nem a cég részvénygrafikonjai lógtak, hanem Lucía és Mateo közös matematikai rejtvényei, geometriai formái és matricás táblázatai.
Egyik délután, amikor a nap lemenő sugara besütött az ablakon, Inés a kávéját kortyolgatva nézte a sarokból, amint Mateo elmagyarázza Lucíának a következő lépést egy bonyolultabb egyenletben.
Mateo észrevette Inés tekintetét, felnézett, és egy halvány, de őszinte mosollyal bólintott.
Inés odalépett hozzájuk, letette a mappát az asztalra, és kinyújtotta a kezét.
— Köszönöm, Mateo. Hogy megtanítottad ezt a házat újra gondolkodni.
Mateo megragadta a kezét – a kézfogása erős volt, meleg és határozott.
— Nem én tanítottam, Inés — mondta halkan. — Csak segítettem mindkettőtöknek meglátni azt, ami eddig is ott volt.
Az ablakon kívül Madrid égboltja lassan besötétedett, de a villa ablakai végre fényesen, melegen világítottak az éjszakában.
Vége.
