Íme a történet feszültséggel teli, megrázó és méltó befejezése, amelyben a titkok felszínre kerülnek, és Lucía visszaveszi az irányítást a saját sorsa felett:
A képernyőn megnyílt orvosi dokumentum fejlécén a Madridi Egyetemi Klinika pecsétje világított. A dátum ötéves volt.
Lucía szemei lassan végigpásztázták a sorokat. Az orvosi szakszavak és a statisztikai adatok mögött egyértelmű, feketén-fehéren leírt igazság rejtőzött: Álvaro Ferrer nemhogy nem volt meddő, hanem öt évvel ezelőtt egy spermadonációs programban vett részt, és sikeres vazektómiás műtéten, majd egy későbbi beavatkozáson esett át. Az orvosi jelentés végén ott állt a végső diagnózis: „A páciens nemzőképessége 100%-ban helyreállítva, biológiai apaságra teljesen alkalmas.”
Lucía úgy érezte, mintha a levegő kihűlt volna a rendelőben. Lassan Álvaróra emelte a tekintetét.
— Öt éve — mondta Lucía, miközben a hangja ijesztően nyugodt maradt. — Öt éve pontosan tudtad, hogy lehet gyereked. És amikor a Manzanares-parti teraszon a szemembe néztél, és azt mondtad: „Nem anyát keresek a gyerekeimnek, téged kereslek”… te tudtad. Tudtad, hogy én a meddőségtől és a csalódástól rettegek, és te szándékosan hazudtál.
Álvaro elfehéredett, a kezei megremegtek a térdén. — Lucía, kérlek… engedd meg, hogy elmagyarázzam! Nem úgy volt!
— Akkor hogyan volt, Álvaro? — kérdezte az orvos, miközben összefonta a kezeit az asztalon, szigorú tekintettel nézve a férfira. — Mert a jelentés szerint ön fél évvel a lánykérés előtt egy különleges, mikrosebészeti helyreállító műtéten esett át. Ön pontosan tudta, hogy termékeny. Miért hitette el a feleségével az ellenkezőjét?
Álvaro felpattant a székből, arca elvörösödött a feszültségtől. — Mert ismertem őt! Ismertem a múltját Marcos-szal! Tudtam, hogy ha azt hiszi, tőlem nem lehet gyereke, nem fog rajtam nyomást gyakorolni! Azt akartam, hogy engem szeressen, ne pedig egy leendő apa képét! Azt akartam, hogy a kapcsolatunk tiszta legyen, elvárások nélkül!
