Amikor a zenekar elhallgatott, az igazgató – aki eddig a sarokból figyelte az eseményeket – odalépett Bencéhez, és egy meleg kézszorítással ennyit mondott:
– Büszke lehetsz arra, aki nevelt, fiam. És a gimnázium nevében… köszönjük ezt a leckét.
Az új kezdet
Két héttel később, az érettségi bizonyítványok átadásakor, amikor Bence nevét szólították a színpadon, a zsúfolásig telt díszteremben nem a szokásos udvarias taps hangzott fel. Az első sorból egy idős, kopott ruhás asszony állt fel, akinek az arcán ott ragyogott a legszebb mosoly a világon.
Bence átvette a papírt, de a diplomája átvétele után nem a barátaihoz futott. Egyenesen a nézőtér első sorába ment, odalépett a nagymamájához, átnyújtotta neki a vörös rózsákból kötött csokrot, amit titokban spórolt pénzből vett, és szorosan magához ölelte.
A múlt nehézségei nem tűntek el egy pillanat alatt – a lakbér továbbra is magas volt, a munkák fárasztóak maradtak, és a jövő sok bizonytalanságot tartogatott. De abban a pillanatban mindketten tudták: amíg így állnak egymás mellett, semmilyen vihar nem sodorhatja el őket
