– Emma… – kezdte Melissa, és a hangja remegett. – Elment. Darren azt mondta… azt mondta, hogy nem tud minket támogatni. A számlák le vannak zárva. Nincs pénzünk a következő hónapra sem.
Emma lassan feltérdelt a földről. A kezében még mindig ott tartotta a régi, megsárgult kórházas jelentést, amelynek hátulján Daniel szavai élesebben világítottak, mint valaha.
Felnézett az anyjára. A harag, ami eddig a torkában dobogott, most átadta a helyét valami sokkal mélyebb, rideg tisztánlátásnak.
– Tudod, mi a legrosszabb, Anya? – mondta Emma, és a hangja hűvösebb volt, mint a raktár levegője. – Nem az, hogy Darren egy szélhámos. Ezt mindjárt sejtettük, csak nem akartuk beismerni. A legrosszabb az, hogy Daniel mindent tudott. Végig tudta. És mégis… mégis ott maradt. Fizette a számláinkat, virrasztott a kásás éjszakákon, elviselte, hogy a diplomaosztón csak egy kabátot tartó statiszta volt, és soha, egyetlen szóval sem kért semmit cserébe. Csak azt várta, hogy egyszer talán észrevegyük.
Melissa a kezébe temette az arcát. A könnyei szabadon utat törtek maguknak.
– Én… én azt hittem, hogy a múltat újra lehet kezdeni – zokogta. – Azt hittem, Darren a megváltás.
– Nem a megváltást kerested, Anya – felelte Emma, miközben óvatosan becsukta a fotóalbumot. – Csak a kényelmet. Azt hitted, hogy az igaz szerelem az, ami nem kér tőled semmit, de a valóságban az igaz szerelem az volt, amit Daniel épített körénk nap mint nap, tégláról téglára, minden egyes nehézség árával.
A zsebében csörreni kezdett a telefonja. Egy ismeretlen szám hívta.
Emma felvette.
– Halló?
– Üdvözlöm, Emma. Arthur Bennett vagyok, Daniel Mercer ügyvédje – mondta egy mély, hivatalos hang a vonal túlságos végén. – Azért hívom, mert az édesapja… Daniel megkért, hogy továbbítsak önnek egy üzenetet, mielőtt elhagyja az államot az új útjára.
Emma szíve kihagyott egy ütemet.
– Hová megy? Hová ment Daniel?
