Aztán kitört a vihar.
A lelátó robbant. A nézők felpattantak a helyükről, a vezető bíró tátott szájjal nézte a pontozólapját, az edzője pedig könnyes szemmel tapsolt a pálya szélén. Azok a lányok, akik percekkol korábban még a szőnyeg teherbírásán gunyolódtak, döbbenten, elfehéredett arccal bámulták Emmát. Egyikük sem mert megszólalni.
Amikor a pontszámok megjelentek a kijelzőn, a csarnok újra ujjongásban tört ki: Emma nemcsak a saját kategóriáját nyerte meg abszolút rekordpontszámmal, de a torna történetének legmagasabb értékelését kapta.
A díjátadó után, amikor Emma a kezében a trófeával sétált az öltözők felé, a gúnyolódó tornászok csöndben álltak a folyosón. Az a lány, aki a legkevesebbet kímélte őt, megszégyenülten lépett elő, és halkan megszólalt:
– Emma… én… sajnálom. Nem tudtuk…
Emma megállt, ránézett a lányra, de tekintetében nem volt düh vagy bosszúvágy. Csupán a győztesek nyugodt, érett méltósága.
– A sport nem arról szól, hogyan nézel ki, amikor padlón vagy – mondta Emma halkan, de határozottan. – Hanem arról, hogyan állsz fel onnan.
Ezzel a mondattal Emma emelt fővel elsétált mellettük. Aznap nemcsak egy aranymedált nyert meg, hanem örökre bebizonyította mindenkinek – és legfőképpen saját magának –, hogy az igazit elszántságot és belső erőt semmilyen bántó szó nem tudja megtörni.
